„Az okostelefon modern korunk injekciós tűje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.” (Anna Lembke) 
Ne a szélsőségekre, mint a gamerekre gondoljunk, maradjunk csak a saját portánknál. Nagyon sokan úgy véljük magunkról, hogy nem vagyunk a képernyők foglyai. Pedig, ha elkezdenénk feljegyezni a napi képernyőidő használatunkat, kiderülne, nagyon is azok vagyunk. Mennyi időt töltünk képernyőkkel? Minden számít. Telefon, tv, számítógép, minden. 

A képernyők kora. Egy vonatjegy vásárlásakor is egy képernyővel találjuk magunkat szembe. A telefonunkkal vagy egy automata képernyőjével. Ezek az eszközök non-stop elérhetők, nem tartanak pisi vagy cigi szünetet. De számtalan gyorsétteremben is érintő képernyős rendelési lehetőségünk van. Az okostelefonunk meg egész nap velünk van. Bármikor rápillanthatunk és ezt rendszerint meg is tesszük. Amint pici időnk engedi, nyomogatjuk, piszkálgatjuk. Aztán ott a munkahelyünk. Sokunk munkája megköveteli a számítógép használatát. A képernyő tehát nem csak munkába menet kísér, segít eltölteni a szüneteket, de a feladataink elvégzése során is velünk van. Majd a meló végeztével hűséges társként, a mobilunk hazafelé is mellénk szegődik. Este pedig jöhet a tv, a streaming, a tablet. Leszögezhetjük, hogy a különböző monitorok az egész napunkat végigasszisztálják. (Speciel én is telefonba jegyzeteltem ezt a cikket, majd a laptopomon tisztáztam készre.) 

Féltékeny szeretteink. Joggal mérgelődhetnek a gyerekeink vagy a párunk. Gyakran sokkal több figyelmet szentelünk a mütyürkéinknek, mint nekik. Ha annyit simogatnánk a szeretteinket, mint a telónkat, annyit foglalkoznánk velük, akkor nem szenvednének a mellőzöttségtől, a szeretet érzetének a hiányától. De jobban szeretjük, fontosabbnak tartjuk a kütyüt pátyolgatni, mint őket. Megfigyelhetjük, mennyire háttérbe szorult a szemkontaktus jelentősége. A chates kommunikációk emojikkal oldják meg az érzelmek kifejezését, amelyek egy valós beszélgetés során kitűnnek a hangszínből, leolvashatók az arcról. Nagyon hiányzik ezek olvasásának képessége azoknál a fiataloknál, akik főként online élik a társasági életüket. Ezen túlmenően, mi magunk is sokszor a képernyőt bámuljuk a beszélgetések során. A gyerek kérdez valamit, mi fél sem nézve, rá sem pillantva válaszolunk. Kéri, hogy nézzünk meg valamit, de fél szemünket akkor is a képernyőnkön tartjuk. Nem rajta. Nem a szemébe nézve. A szem a lélek tükre, ugye. De ha nem nézünk bele, akkor nem láthatunk a másik lelkéig. Pedig milyen mélyen elmerülhetünk a szemekben. Ezt minden valaha volt szerelmes tudja, aki hosszú percekig némán merengve bámulta a kedves gyönyörű szemeit. Ha nem nézünk egymás szemébe beszélgetés közben, egy lényeges nonverbális kommunikációs csatorna marad kiaknázatlanul. 

Félredobva. Sokat mond az is, miként kezeljük a telefonunkat a szabadidőnkben. Hazaérve például, félre tudjuk tenni? Vannak a lakásban a telefon számára tabu helyek és idők? Ilyen hely lehet a vacsoraasztal vagy a hálószoba. Ott semmi szükség rájuk. Látott már valaki egy csapatnyi fiatal hambizót, akik evés közben a telefonjaikat nyomogatják? Talán egymásnak üzengetnek. Ahelyett, hogy teli szájjal egy jó ízűt társalognának. A családokban is egyre kevesebb idő jut a beszélgetésekre. De a közös étkezések ennek kiváló apropói lehetnek. Hacsak nem temetkezik ekkor is minden családtag a mobiljába. Lehet otthon egy fix helyünk a szekrényen, ahol tároljuk a telefont. (Erre szolgált régen a telefonasztalka.) Minek tartjuk a lakásban is folyton a kezünk ügyében? Ha letesszük valahová úgyis meghalljuk, ha szól. Az sem biztos, hogy rögtön ugrani kell a jelzésére. Végül is felnőtt emberek lennénk vagy mi? Csak nem engedjük meg, hogy egy kis műanyag vacak ugráltasson? A hálóban sincs sok keresnivalója a képernyőknek. Jó ideje tudjuk már, hogy a belőlük áradó kék fény nem támogatja az alvásunkat. Ahogy a streaming szolgáltatók sem. Mindent megtesznek, hogy sorozatfüggőkké váljunk. Mi pedig csak daráljuk a tartalmakat akár éjjel is. Reed Hastings a Netflix vezérigazgatója szerint a legnagyobb konkurenciájuk az alvás. Nekik versenytárs, nekünk a legjobb barátunk. 

Félemberek. Rengetegen, ha a mobiljuk nélkül lépnek ki az utcára, úgy érzik mintha meztelenek lennének. Kiszolgáltatott félemberként csámborognak. Mi közéjük tartozunk? Próbáljuk ki! Felszabadító érzés amikor nincsenek kötöttségek, nem háborgatnak állandóan. És mi magunk sem nyúlhatunk bármely pillanatban a készülék után. Nincs unaloműző játék, céltalan Facebook vagy TikTok pörgetés, like dobálgatás, semmi ilyesmi. Maradnak a gondolataink, a látnivalók, az emberek. Teljesen más világ tárul élénk. Egy analóg világé, amelyre manapság egyre kevésbé csodálkozunk rá, mert a közvetlen környezetünkről alkotott képet is online formában szerezzük, nem úgy, hogy kimegyünk és körbenézünk. Ha teljes életet akarunk élni, akkor olykor vessük alá magunkat a digitális elvonókúrának. 

Hasznos szabályok. A mai gyerekek a képernyőbőségbe nőnek bele. Nem vonhatjuk meg tőlük ezeket. Nem is kell, de szabályozhatjuk a használatukat. Ám csak abban az esetben, ha mi magunk is szabályok közé szorítjuk a használatukat. Az állandó telefonozás, háttértévézés, hajnalig filmezgetés nem nevezhetők tudatos kereteknek. Nem lepődhetünk meg, ha a gyerekek nem hallgatnak ránk. A korrekt szabályok figyelembe veszik a jelen kor igényeit és normális időintervallumot jelölnek meg a képernyők használatának. És mindenkire nézve érvényes előírásokat tartalmaznak. Ha megállapodunk, hogy evés közben nincs tévézés, vagy telefonálás, akkor ez a család minden tagjára egyaránt vonatkozik. A saját mentális egészségünknek és a szeretteinkkel való kapcsolatunknak is jót tesz, ha visszaszorítjuk a képernyőzést. 

Csendesen lopózott be ez a ravasz szokás az életünkbe és függővé tett minket. A megoldás az, ha nem hagyjuk a fejünkre nőni és időnként kicsit eltávolodunk tőle. Amint azt Catherine Price megfogalmazta: „Kevesebb időnk jut az életre, mint képzelnénk - ugyanakkor több időnk van, mint hinnénk. Ne hagyd, hogy a képernyők órákat vegyenek el az életedből! A titok abban rejlik, hogy újra és újra és újra feltedd ugyanazt a kérdést: ez a te életed - mire szeretnél odafigyelni?” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor dönts te róla, hogy mikor és mennyit nézegeted a képernyőidet és ne fordítva! 

Fotó: freepik