„Nem te fizetsz a Facebookért. A hirdetők fizetnek érte. Azért használhatod ingyen, mert a szemgolyóddal kereskednek.” (Ramsay Brown) 
A világ ránk figyel. Minden és mindenki. Nem kell túlmisztifikálni, nem mi lettünk a legfontosabb emberek a Földön. Vagyis nem úgy, ahogy gondolnánk, nem kapunk kőrül rajongást vagy ingyen kávét, mert valahol felismernek. De az biztos, hogy a különböző rendszerek igazán jól ismernek és ezt igyekeznek ki is használni. 

„Mi, emberek jók vagyunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról. Néha ez a túlélési mechanizmusunk.” (Alexander Stubb) 
Mostanában sokan szembesülnek az igazsággal ebben az országban. A megtévesztés és folyamatos félrevezetés gyakorlatilag állami méreteket öltött, a hatalom megtartást kitűzve fő célként. Jó ideig eltart majd, hogy a társadalom ezt kiheverje. De úgy vélem a valósággal többünknek ezen kívül is meggyűlik baja. 

„Még nem igazán látjuk át a természet óraművét, és ameddig ez így van, nem is kellene azzal kísérleteznünk, hogy megjavítsuk.” (Peter Wohlleben) 
Kivételes helyzetben vagyunk. Intelligens, személyiséggel és önálló akarattal rendelkező organizmusokká váltunk. Hitünk szerint isten vagy a természet kreált minket. Mi pedig buzgón igyekszünk lázadozni az alkotónk ellen, akár egy rebellis kamasz. De hova vezet ez az út? 

„Amikor az emberek beszélnek, te figyelj oda. A legtöbben soha nem figyelnek.” (Ernest Hemingway) 
Gyerekek kapcsán mondják, hogy olyan az agyuk, mint a szivacs, mindent felszív. Valóban nagyon fogékonyak a korai években. Néha úgy tűnik nem figyelnek, beletemetkeznek a játszásba, aztán meglepődünk, hogy visszahallunk tőlük valamit, amit korábban hangzott el. Mi mennyire viselkedünk szivacsként? 

„Az emberek nem születtek egyformának, de természetes joguk, hogy egyenlő lehetőségekkel rendelkezzenek. A szabad társadalomban a teljesítmény legyen az előrehaladás mércéje.” (Selye János) 
Sok felemelő film szól különleges életutakról, sztorikról, amikor az ember legyőzi a lehetetlent. Imádjuk ezeket, mert a valóságból merítenek és reményt adnak, hogy igenis lehet jobb. Csak hinni kell és küzdeni. Ám az életünk nem egy dramatizált forgatókönyv. Az a valóság. És ez néha eltér a mozi katartikus élményétől. 

„Lassankint elfelejtjük az örömszerzés, a meghittség, az egyszerű szeretet szavait és gesztusait. Orrot fintorítunk, elhúzzuk a szánkat, mert az ilyesmi ma "édes" és "érzelmes" és "romantikus". Csupa lesújtó értelmet nyert jelző. És mögötte a merev pléhpofa mögött a csikorgó hiány.” (Rónay György) 
A legtöbb romkom ott ér véget, ahol egy valódi kapcsolat elkezdődik. A filmek általában azt a rögös utat dolgozzák fel, ahogy összejönnek a párok. A kezdeti vakságtól, amikor még nincsenek tisztában azzal, hogy az isten is egymásnak teremtette őket, a végső nagy ráébredésig és összeborulásig. De a valóság közel sem ennyire romantikus. Nem elég meglátni és megszeretni. Vele is kell élni! 

„Az elkövetett hibáért leginkább úgy lehet bocsánatot kérni, hogy beismerjük a hibát.” (Pedro Calderón de la Barca) 
Egyesek könnyen lepergetik magukról a felelősség homokszemeit. Mintha az út porát söpörnék le a ruhájukról. Pedig a valódi felismerésekhez elengedhetetlen szembenézni a valósággal, és megvizsgálni a személyes szerepünket. 

„A munkás halandó, a munka halhatatlan.” (Julius Fučík) 
Május 1-jén a 19 századi munkásmozgalmakra emlékezünk. Eredetileg a 8 órás munkaidőért vívott harc szimbóluma ez az ünnep. Hazánkban az 50-es években vált munkaszüneti nappá. Sokak szemében egy szocialista maradvány, de jó alkalom, hogy kicsit elmélázzunk a munka kapcsán, amely ugyan sokat változott az évszázadok alatt, de ma is meghatározó eleme az életünknek. 

„A megújulás valószínűleg a hosszú élet titka.” (Hernádi Gyula) 
Az élet olykor fordulatokat tartogat számunkra. Váratlan események, előre nem látott történések befolyásolják a sorsunkat. És benne van a pakliban az is, hogy mi magunk vágyunk valami másra, valami újra, mint amit eddig csináltunk. 

„Az önvizsgálat és őszinteség nem kegyetlenség, de kötelesség.” (Juhász Ferenc) 
Az életutunk egy folytonosság. Születésünktől kezdve egy fejlődési folyamatban veszünk részt. Növünk, tanulunk, tapasztalatokat szerzünk és ebben a családunk, a szűkebb környezetünk erős hatással bír. Az identitásunkat a végén mi magunk foglaljuk egy csokorba. Ez a csokor aztán velünk együtt virágzik. Olykor megesik, hogy a csokrunk hanyatlásnak indul, kiszárad, elrohad, meghal. És vele együtt kicsit mi magunk is meghalunk. De csak képletesen, mert valójában ez akár a nagy esélyünk lehet egy következő kivirágzásra.