„A disznó röfög, a kacsa hápog, az ember hazudik: így van ez.” (Ian McGuire) 
Vannak témák, amelyek újra és újra előkerülnek. A napokban több különböző helyen és kontextusban találkoztam a hazugsággal. Magam is foglalkoztam már vele ezen az oldalon párszor (mondjuk itt és itt), de érdekes volt látni, hallani, mennyire átszövi az életünket, mennyire hétköznapi és épp ezért milyen tágan összefüggésekre mutat rá. Most nézzük onnan, miként alakulnak a hazugságaink kiskorunktól a felnőttlétig? 

A gyermek hazudik. Gyakran azok is, akiket a szüleik jól ismernek, és akikről nem is feltételezik, hogy megtennék. (Kiváló kutatásokról olvashatunk e tárgyban ennek a nagyszerű könyvnek egy fejezetében.) Az elsődleges indokok, hogy elkerüljék a büntetést, elérjék, amit akarnak és fenntartsák a jó és okos gyerek imidzsüket. Nem akarnak csalódást okozni. A dolog pikantériája, hogy amikor esetleg kiderül a turpisság, akkor sem kap a gyermek megrovást azért, mert nem mondott igazat, csupán az eltitkolt csínytevésért. Így oka van feltételezni, hogy a hazugság nem is olyan nagy bűn, főleg, ha nem derül ki. Nálunk többször fordult elő, hogy ha bevallott valamit a gyermek, azt külön megdicsértük, és talán még az eredeti baklövését is tompította az őszinteségével. Később az iskolás korú már a közösségi viszonyok miatt vetít. Bevédi az osztálytársát, hogy beletartozzon a brancsba és ne közösítsék ki. A hazugság az összetartozás jelképévé válik. 

Nem hazudik a gyermek. Egy lényeges mozzanat a legkisebbek lódításaihoz. Előfordul, hogy a gyerek olyasmit állít, ami egyértelműen nem igaz. Például, hogy egy szörny lakik a szekrényben, ami csak lefekvés után a sötétben bújuk elő. Ez nem egy klasszikus hazugság, ez a gyermeki fantázia kivetülése, más néven konfabuláció. Természetes dolog, a fejlődésével együtt jár. A legrosszabb, ha ezért ledorongoljuk. Jobb esetben feloltjuk a lámpát, kitárjuk a szekrényajtót és megmutatjuk, hogy nincs ott semmi. De még jobb megoldás, ha összekacsintunk vele. Mintegy védő páncélként felveszünk egy sapkát, kabátot, kesztyűt, magunkhoz veszünk egy fegyvert, ami lehet egy légycsapó vagy egy műanyag játékfigura, lekapcsoljuk a lámpát, lassan kinyitjuk a szekrényajtót és megküzdünk az ott rejtőző félelmetes lénnyel. Ezzel bekerültünk a gyermek képzeletébe, elfogadjuk a feltételeit és a magunk komisz módján igyekeztünk rendezni a helyzetet. 

Felnőtt példamutatás. Az is nagyban segíti a kicsit, hogy a mellébeszélés példája lebeg a szeme előtt. Mi felnőttek gyakran nem mondunk igazat és tesszük ezt az ő jelenlétében. Mondjuk, végig hallgat egy otthonról bonyolított telefonbeszélgetést, amiben vadul bizonygatjuk, hogy már félúton járunk a találkozó helyszínéhez. Vagy nem tartjuk be a neki tett ígéretünket, hogy odaérünk a fellépésére. De az is ide tartozik, ha nem akarunk neki elmondani valamit és inkább lerázzuk, ráripakodunk. Tegyük fel, összevesznek a szülők, a feszültség a levegőben, de amikor megkérdi, mi a baj, mogorván elküldjük a szobájába. A gyerek egyébként is megérzi, ha gond van otthon. Vekerdy Tamás szerint jobb mindenről őszintén és egyszerűen beszélni vele, mint hagyni, hogy magában őrlődjön. És itt tényleg mindenre gondol, a válástól kezdve egészen a szexualitásig. Ha hülyének nézzük, vagy semmibe vesszük, nem segítünk neki, meg a köztünk lévő kapcsolatnak sem. 

Legmeghatározóbb hazugságaink. Egy kísérletben arra voltak kíváncsiak, hogy mi volt az illető legnagyobb hazugsága. A vizsgálat anonim volt, és a kutatók felkészültek rá, hogy eget rengető balhékról hallanak majd. Eltitkolt megcsalások, komoly pénzlenyúlások és hasonlók. Nagy meglepetésükre ilyenekről szó sem volt. A legtöbb mélyen nyomot hagyó hazugság valami apróság volt, az illető korai éveiből. Amikor gyerekként nem mondtak igazat az apjuknak vagy amikor becsapták a kistestvérüket. Ezek sokkal maradandóbb emlékeket hagytak, mint a későbbi, felnőttkorukban elkövetett megtévesztések. Ebből is kiviláglik, mennyire meghatározóak az első, korai mellébeszéléseink. 

Nem megmondó emberek. Nagyon píszik vagyunk. Olyannyira, hogy inkább nem is mondunk semmit, csak kedvesen bólogatunk. Több podcast-be is belefutottam a napokban, (Moldován Andrással vagy Hajós Andrással folytatott beszélgetésekben), amelyekben egyértelműen megfogalmazódott az őszintétlenségből fakadó hatalmas hátrány. Nem megmondani valakinek, hogy tehetségtelen, hogy rossz irányba tart, hogy nincs esélye bekerülni, nem más, mint egyszerű ámítás. Olyan álmokba kergetni valakit, amit sosem fog elérni. A világunk szeret arra a tézisre építeni, hogy bárki bármit elérhet. Csakhogy ez nem feltétlenül igaz. Ám el kell adjuk a tréninget, ezért hazudunk. Meg kell győzzük a diákot, hogy jelentkezzen csak oda, mert kell a kvóta, ezért hazudunk. Meg akarunk szerezni egy ügyfelet ezért minden beígérünk. Nem akarjuk megbántani a munkatársunkat, hogy baromi ronda az új ruhája, ezért kegyesen megdicsérjük. Nincs időnk magyarázkodni a gyereknek, ezért köntörfalazunk. Honnan vesszük a bátorságot, hogy hazudjunk? Hát onnan, hogy mindenki ezt csinálja. És meghökkenést okoz, amikor valaki vállalja az őszinte véleményét. Mindez nagyon negatívnak hat? Inkább az a negatív, amit ez a sok hazugság okoz. Az emberekben, a cégekben, a társadalomban, a világban. Moldován András szerint mindenkinek a saját legjobb önmagának kellene lennie. Nem annak, aminek mások szánják. Ehhez önismeret és önkritika szükséges. Ezek pedig őszinteségért kiáltanak. 

Az őszintétlenségünk elég korán elkezdődik. Az éveink számának növekedésével egyenes arányban pedig egyre kiforrottabb hazudozókká válunk. Hazugságra épülő világunk nagy problémája, hogy oly sok minden hamis benne. A gyerekek hazudnak a szülőknek, a tanárok a diákoknak, a főnökök az alkalmazottaknak és mindezek fordítva. Soha véget nem érő folyamat, ahol érdekből vagy a túlzott figyelmességből, kíméletességből, igyekszünk kegyesen (vagy kegyetlenül) nem megbántani senkit. Mígnem megbántunk mindenkit. De változtathatunk a hozzáállásunkon. Akár Anna Lembke javaslata alapján: „Jóllehet az őszinteség gyakorlása nem mindig egyszerű, ez a kis módszer - az igazmondás - mindig kéznél van. Bárki, bármikor elhatározhatja, hogy "márpedig, ha törik, ha szakad, ma egyetlenegyszer sem fogok hazudni." És ha valóban meg is teszi, azzal nem csak a saját életét teszi jobbá, hanem az egész világot is megváltoztathatja akár.”  

Valld be őszintén, ha nem tetszettek az itt olvasottak. Akkor jobb, ha mielőbb elhagyod az oldalt, mert valószínűleg a többi cikk sem lesz tetszetős a számodra. 

Fotó: rawpixel.com, freepik