„A sértegetés olyan, mint a tőr: fontos, hogy melyik irányba mutat, és hogy te magad hol állsz.” (Mark Lawrence)
Szemernyi kétségünk se legyen. Mindannyian önzők, agresszívak, figyelmetlenek, tolakodók, utálatosak vagyunk. Ez nem is kérdés. A kérdés inkább az, hogy ezek a tulajdonságaink mennyire nyernek teret, és mennyire sértjük meg velük a körülöttünk élőket. Néhány konkrét példa arra, hogy akár valódi tudatosság nélkül, napi szinten, milyen nagyon gázolunk mások lelkébe.

Rögtön az elején tisztázzuk. A cikkben nem a csodálatosan formálható ékes magyar nyelvünk cifra szófordulatokkal tarkított anyázásaira hozok mintákat. Inkább a habitusunk bizonyos jellemzőivel foglalkozom, amelyek szerves részei az egyéniségünknek, azonban túlzott érvényesülésük esetén rendkívül pusztítóan hatnak a kapcsolatainkra. Otthon a négy fal között ugyanúgy, mint a munkahelyen. Nem ritka, hogy valaki azért veszíti el rendszeresen a munkáját, mert nincs tisztában azzal, mennyire destruktívan hat a közösségre, aki hosszútávon inkább megválik tőle, legyen bármilyen jó szakember is.

Nem hallgatunk meg másokat. Egyáltalán nem foglalkoztat minket mit gondolnak a többiek. Nem érdekelnek minket a személyes kihívásaik, örömeik, de még az sem, ha van egy használható ötletük a munka frontján. Abszolút semmibe vesszük őket, nem törekszünk arra, hogy akár egy kicsit is közel kerüljünk hozzájuk. Nem beszélgetünk velük, nem tudunk róluk semmit. Ennek okán kívülállók leszünk, aki felsőbbrendűnek tűnik az emberek szemében. Nem is számíthatunk tőlük együttműködésre, vagy, hogy kiálljanak mellettünk, ha a szükség úgy hozza. Ellenben biztosak lehetünk benne, hogy a hátunk mögött igyekeznek majd elszabotálni a munkánkat, az ötleteinket, már csak azért is, hogy megmutassák korántsem vagyunk olyan jók, mint azt gondoljuk.

Figyelmen kívül hagyjuk a véleményeket. Egy másik fő csapásirány, amikor ugyan meghallgatjuk a hozzászólásokat, de csak udvariassági szinten, mert aztán az egészet besöpörjük az asztal alá. Igazából érdektelen ki, mit mond, úgyis az lesz, amit mi akarunk. Mert egyértelmű, hogy okosabbak vagyunk mindenkinél. Az emberek egy ideig azt érezhetik, hogy számítanak, aztán megtanulják, hogy a mi diktátor hajlamunk és egónk mindenek felett áll. Idővel már arra sem méltatnak, hogy elmondják, mit gondolnak, mert tudják, igazából érdektelen a véleményük. Magányos harcosnak tekintenek, aki csak a saját dolgaival van elfoglalva. Mert az tökéletes. Nem kedvelnek, csak megtűrnek.

Tolvajok vagyunk. Ez az előbbi említett típusnak egy szélsőséges megnyilvánulása. Látszólag nem tulajdonítunk jelentőséget az emberek vélekedésének, de gátlástalanul lopjuk el a jó elgondolásokat. Ráadásul szemérmetlenül a saját ötleteként tüntetjük fel ezeket. Ha ezt valaki szóvá teszi, attól igyekszünk bármilyen eszközzel és mihamarabb megszabadulni, mert veszélyeztetni az egyeduralmunkat. Mások által emelkedünk a magasba, de ezt a sikert nem osztjuk meg az illetékesekkel. Móricz Zsigmond szerint; „Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.”

Nem tartjuk meg ígéreteinket. Mindenre habozás nélkül rábólintunk, aztán nem lesz belőle semmi. Mondjuk otthon megkér minket a párunk, hogy ugyan javítsuk már meg a csöpögő csapot, amire mi unottan hümmögünk egy okét, de aztán a következő pillanatban már azt sem tudjuk megmondani, miről is volt szó. Ez a fránya csap pedig többször előkerülő vitaforrássá válik, mert hiszem megígértük, aztán még mindig csöpög. Napok, hetek, de lehet, hogy hónapok múlva is. Mire egy veszekedést követően jól berágunk, és öt perc alatt kicseréljük, meghúzzuk, amit kell. De az eltelt idő alatt, a sok hiábavaló kéregetés mellett, ilyenkor ez már nem szeretetteljes szívesség, hanem mindkét fél részéről egy sebet okozó tüske.

Otrombán viselkedünk. Mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt. Hát nem. Nincs semmi, ami felmentene minket, ha bunkók vagyunk. Azért, mert kimagasló a szaktudásunk, még engedhetjük meg magunknak, hogy úgy beszéljünk az emberekkel, mint valami utolsó rongy. A magas pozíció is igen csábító egyeseknek, hogy alpári és gyalázó hangnemben szóljanak a beosztottjaikhoz. Követelnek, nem kérnek, parancsolnak, nem utasítanak, aláznak nem megbecsülnek. Ilyen személy mellett garantáltan senki nem lehet elég jó. Biztosra vehető, akármilyen jól is teljesít valaki, valami ocsmány megjegyzést így is kap majd.

Nem tiszteljük az embereket. A „ki ha én nem” mentalitást testesítjük meg. Úgy véljük mi vagyunk az elsők minden tekintetben. Nem szeretünk várni, sorba állni, udvariasak, figyelmesek lenni. Bárkin átlépünk, ha kell, tolongunk, lökdösődünk, elhappoljuk a parkolóhelyet, villogunk, dudálunk, beszólunk. Mások nem emberek a szemünkben, csak valami puhatestű lények, akik valahogy mindig útban vannak és akadályoznak. Arcoskodhatunk, de előbb utóbb, mi is kerülünk olyan helyzetbe, amikor ezeknek a puhatestű lényeknek a jóindulatára leszünk utalva. Már, ha lesz nekik jóindulata vagy épp kifogunk egy hozzánk hasonló figurát.

„Én ilyen vagyok.” Ez az univerzális kifogás az életben mindenre ráhúzható. Ilyen vagyok és kész. Vagy inkább ilyenek lettünk. Mert a környezetünk, a behatások, a kapcsolataink, a megszerzett ismereteink formáltak minket ilyenné. És ha így van, akkor ugyan már formálhatunk magunkon még egy kicsit. Csak egy egész kicsit. Kényelmetlen szembesülni azzal, ha az ember némileg tuskó. A való életben nem feltétlen ennyire radikálisan jelennek meg az említett sajátosságok, mégis képesek a körülöttünk élőket bosszantani, megbántani. Amikor elkezdünk figyelni arra, hogyan bánunk más emberekkel, akkor szándékosan indulunk el azon az úton, amely igényesebb és jobb emberi kapcsolatokat, harmonikusabb párkapcsolatot, együttműködőbb munkakapcsolatokat kínál nekünk. Mint sok minden esetében a kevesebb itt is több. Kevesebb sértés, több színvonalas kapcsolat. Ültessük át viselkedésünkbe John Gray javaslatát; „Az ember úgy is lehet szókimondó, őszinte, hogy oly módon fejezi ki az érzéseit, amely nem bántó a másik számára.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor idegesítsd te is kevésbé a környezetedben élőket.