„Ha feladja az ember, soha nem tudja meg, lett volna-e ereje ellátni a feladatot.” (Sophie Kinsella)
Minap a délutáni altatás közben elnéztem a lassan 4 éves kislányunkat és azon elmélkedtem, mennyire akaratosak még ebben a korban. Mily nagyon ragaszkodnak az elképzelésükhöz, kitartanak a szándékaik mellett. Mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lesznek ilyenek? Mikor állnak be a sorba? És mi mikor adjuk vagy adtuk fel?

Még gyerekként? Életünk korai szakaszában rendkívül szenzitívek vagyunk. Minden velünk történő esemény mély benyomást hagy bennünk. Biztosan mindenkinek vannak olyan régi élményei, amelyekre a mai napig jól emlékszik. Vagy azért, mert annyira pozitív vagy mert annyira negatív volt. Nem marad meg azokból az időkből sok minden az elménkben, de pár meghatározó momentumot ma is élénken fel tudunk idézne. Egy mondat, egy cselekedet, egy tanári megdorgálás, egy szülői bírálat, egy pajtásainktól kapott kigúnyolás. Valami, ami megkérdőjelezte az értékességünket és arra késztetett, hogy leírjuk magunkat.

Kamaszkorban? Iskolákba kerülve ráébredünk a korlátainkra. Felismerjük, hogy nagyon nem vagyunk egyenlőek. Van, akinek jóval több jutott, mint nekünk, pénzből, kapcsolatokból, valamely képességből. Ebben a változásoktól túlfűtött, érzelmileg egyébként is leterhelt időszakban könnyen magunk alá kerülhetünk emiatt, és sorsunkat megpecsételtnek érezzük. Valóban vannak olyanok, akik privilégiumot élveznek. De rájuk cáfolhatunk, ha a felébresztjük magunkban a pici gyermekekre oly jellemző elszántságot és a nem tehetségtől függő szorgalmat. Ezzel a két tulajdonsággal lehetőséget kapunk a jó teljesítmények elérésére.

Az első nagyobb nehézségnél? Paul J. Meyer szerint; „A kudarcot vallottak kilencven százaléka valójában nem bukik el, egyszerűen csak feladják.” A húszas éveinkbe lépve sokasodnak a terheink. Jóllehet nem ekkor találkozunk az első nehézségekkel, de itt ütközhetünk komolyabb akadályokba. Ezek lehetnek a tanulmányainkhoz köthetők, szakmaiak, a jövőnket érintők vagy a társas és magánéleti kapcsolatokra vonatkozók. Több kihívás egyben több csalódást, elutasítást jelent. A fokozódó stresszt vezethet oda, hogy inkább visszalépünk, és megkíméljük magunkat a további szenvedéstől. Charles Darwin ugyan közel 50 éves volt, amikor előállt a fajok eredetéről szóló tudományos munkájával, de a 20-as éveiben kezdte a kutatást. Méghozzá egy több évig tartó világkörüli hajóúton, ahol az első akadály, amelyet le kellett győznie a kapitány és a legénység zord természete volt. Itt alakította ki azt az aprólékos megfigyelési módszert, amellyel a természetet is analizálta, és amely több évtizednyi kutakodás után eljuttatta felfedezése nyilvánossá tételéhez.

Mások rólunk alkotott véleményénél? Olyan sokat adunk más emberek véleményére. A hozzánk közelállók is meg tudnak bénítani, de olykor azokat is, akik egyszerűen csak véleményezik a munkákat. Joanne Kathleen Rowling a harmincas évei elején járt, amikor nehéz anyagi körülményei ellenére sikerült hosszas munkát követően befejezni a regényét egy fiatal varázslótanoncról. Kilincselni kezdett a kiadóknál, de sorra elutasították, mondván túl komplex az ifjúsági irodalom megszokott kerékvágása számára. Végül 1997-ben csak megjelent a könyv és azt hiszem nem sokat kell részletezni az utóéletéről. A mozik a mai napig nem tudnak leállni a Harry Potter világában játszódó folytatásokkal.

Középkorúan? Eljön az idő, amikor kezdünk kissé fásulni. A negyedik x, amely manapság az egyik legtermékenyebb életszakasz, ha nem hozott sikert, úgy vagyunk vele, talán már nem is fog. Pedig igen sokan ilyenkor elégelik meg az addigi pályájukat és váltanak. Vagy éppen mostanra érnek be a saját területükön. Samuel L. Jackson színészt 40 éves kora után fedezte fel a filmszakma. Henry Ford is jócskán benne volt a negyvenben, amikor elkészítette a forradalmi T-modelljét. És Mark Twain majdnem ötven volt mikor megírta a Huckleberry Finn című művét. Éltünk teljében vagyunk ekkor, felesleges lenne elkeseredni, ha az eredmények még nem érkeztek meg. Hajlunk rá, hogy túlgondolkodjuk az egészet és elmondjunk magunkról. Ne tegyük, még korai.

Nyugdíjas kor környékén? Kézenfekvő. Ha eddig nem tettük, ez a megfelelő időszak. Itt kell elengedni magunkat. Már a nagy részén túl vagyunk, ez már csak a „B” oldal utolsó harmada. Nem így tett Harland Sanders ezredes, aki a hatvanon túl indította útjára első éttermét, amely a megalapozója lett egy máig sikeres gyorsétterem franchise-nak a KFC-nek. Elnézve az idősebbeket, a frissen tartott agy, a karban tartott test és a tartalmas elfoglaltságok napi célt képesek adni. Hasznosnak és aktívnak maradni a fiatalos életérzés megőrzője. A korunknak megfelelő feladatok és tennivalókkal tartósítanak. Foglaljuk el magunkat és ne adjuk fel.

Feladni mindig időszerű. Mindig ideális, találhatunk rá indokot. Jusson eszünkbe, hogy bármikor feladhatjuk. És adjon ez erőt. Mert, ha bármikor feladhatjuk, akkor miért éppen most tennénk meg? Bedobni a törülközőt ráérünk. Amire nem érünk rá, az mindannak a megvalósítása, ami bennünk van. Ha elvesztegetjük az időt, amely adatott, akkor nem lesz helyettünk senki, aki ezt megtenné. Mert van, amire csak mi vagyunk képesek. Ahogy George Eliot megfogalmazta; „Soha nem késő, hogy azzá válj, aki lehettél volna.” 

Ha nem adtad fel a cikk elolvasását, és tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is.