„Nem tudunk nem kommunikálni” (Paul Watzlawick)
A kommunikáció egy igazi örökmozgó. Akár tudatában vagyunk, akár nem, de a nap minden percében műveljük. Akkor is, ha éppen nem teszünk semmit. És a legszebb az egészben, hogy ez dönti el az emberek szemében, hogy szimpatikusak vagyunk a számukra vagy sem?

Bla-bla-bla. A beszédet tartjuk alapvető kommunikációs eszközüknek. Ezzel tudunk igazán érvelni, meggyőzni, ráhatással lenni másokra. Valóban nagyon képlékeny és sok tekintetben erős eszközünk a befolyásolásra. Egy vizsgálat szerint azonban a fő elsődleges benyomást nem a beszéd határozza meg. A kifejezéseink, a szóhasználatunk mindössze a 7%-ban döntő a tekintetben, hogy rokonszenvesnek találnak-e minket.

Hangsúlyos. Jóval nagyobb hányadban, 38%-ban fontos azt, hogyan mondjuk azt, amit mondunk. Milyen hangerővel, mennyire hadarva vagy épp lassan, milyen beszédritmusban. Nem véletlenül javasolják telefonos ügyfélszolgálatosoknak vagy üzletkötőknek, hogy mosolyogjanak hívások közben, mert ugyan látni nem látszik a telefonba, de a hangjukon minden érződik. Kellemesebb hanglejtéssel pozitívabb megítélésre számíthatunk. Eva Stachniak szavaival; „Hatalmat nyerünk vagy veszítünk minden lépésünkkel, minden hangrezdülésünkkel. Nem csak a szavak számítanak, hanem a hangsúly és a hanglejtés is.”

Vizualitás. Bizony, a legfőbb szempontot a külsőségek jelentik. 55%-ban felelős a megjelenésünk, a gesztusaink, a testtartásunk, a mimikánk abban, miként vélekednek rólunk. Talán ezért is olyan fontos az úgynevezett első benyomás, amely még azelőtt üt, hogy megszólalnánk. Ha rosszul öltözöttek vagyunk, görnyedtek, ápolatlanok, akkor nem jósolhatunk túl sok hitelességet első blikkre. Ha van lehetőségünk megszólalni, javíthatunk ezen a képen némileg vagy tovább ronthatunk. De elképzelhető, hogy meg sem szólalhatunk és nem is lesz második sanszunk.

Elbújva. Valószínűleg érthetővé vált, miért nem bújhatunk el észrevétlenül, szépen csendben egy nagyobb partin sem. Mert akkor mi ezzel kommunikálunk. A visszahúzódásunkkal, a tétlenségünkkel. Hogy nem emlékeznek majd ránk a jelenlévők? Elképzelhető. Azok viszont, akik nehezen, de elő tudnak bányászni az emlékeikből, nem a legjobb társalkodóként vagy kezdeményező figuraként őriznek meg a képzeletükben.

Üdvözlet. A legjobb, ha nem rejtőzünk el az emberek és az új kapcsolatok elől. Vegyük észre őket. Keressünk olyanokat, akik a fenti kritériumok alapján megragadták a figyelmünket, bizalomgerjesztőnek tűnnek a saját antennáink vétele alapján és beszélgessünk el velük. Egy határozott kézfogás, egy rövid szemkontaktusos köszönés már jó kezdet lehet egy csevegés megkezdéséhez. És innen az út kölcsönös szimpátia esetén tovább vihet.

Tisztelet. Amikor a verbalitás megtöri a jeget, túl lép a kezdeti tapogatózáson, és adok-kapok beszélgetéssé alakul, akkor nagyon fontos, hogy mi bukik ki a szánkon. Itt derül ki mire tartjuk beszélgető társunkat, mennyire becsüljük meg újdonsült kapcsolatunkat. Kifejezésink építenek vagy pusztítanak? Szavaink elismernek vagy becsmérelnek? A jó kifejezőkészség, a választékosság, a beszélgetés igényessége mellett meghatározza az emberek iránti megbecsülést is.

Kérdések. A beszélgetést az irányítja, aki kérdez. Igaz ez a kezdeti felületes ismeretségű diskurálásokra is. A kérdések nem csupán tovább gördítik egy csevej fonalát, hanem kíváncsiságunkat is ébren tartják a másik iránt. Információkhoz jutunk, célirányos ismeretekre tehetünk szert. És még egy dologra nagyon jók. További kedvező benyomásra tehetünk szert általuk. Az őszintén érdeklődő ember a beszélgetés végén kellemes társalkodó képében tűnik fel.

Abban a pillanatban, amint emberek közt mozgunk kommunikálunk és már a megjelenésünkkel vonzók vagyunk vagy épp ellenkezőleg, taszítók. Persze embere válogatja, ki, minek tart majd minket. Ahogy azt is, hogy egy esetleges kedvezőtlenebb kiállás ellenére lesz-e lehetőségünk módosítani a megítélésünkön. Színia Bodnár Erika mondta; „Az első 10 másodpercben eldöntjük egy idegenről, szimpatikus nekünk, vagy épp ellenkezőleg. Ez idő alatt nem mondhatja el a véleményét az állatvédelemről, nem fejtheti ki, hisz-e Istenben, sőt talán arra sincs ideje, hogy a nevét kimondja. Még meg sem szólal, mi már felmértük, és ítéletet hoztunk felőle. Mondhatjuk erre, hogy felületes ítélethozatal, és igazunk is lesz, mégis így működünk szinte mindannyian.” Ezeket észben tartva rajtunk a döntés, hogy kinek és minek akarunk látszani. Az pedig egy másik kérdés, hogy látszat mögé pakolunk-e tartalmat is. A kapcsolatok tartósságát ez utóbbi szabja majd meg, ugyanis azon a szinten már a valódi értékrendek döntenek.

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is.

Fotó: Austin Distel, Unsplash