„Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.” (Albert Einstein)
Nem ezt terveztem. Sokunk szájából elhangzik ez a mondat, vagy legalábbis megfordul a fejünkben. Ha vannak dolgok, amire ez a vészterhes időszak megtanít, az a türelem, alázat, elfogadás, átértékelés és újratervezés. Némi személyes élménnyel megfűszerezve kifejtem mire is gondolok.

Ha otthon marad mindenki. Az év elején korántsem az járt a fejemben, hogy pár hónap múlva szinte megáll az élet, és otthonainkban rekedünk. Aztán a járványhelyzet miatt így történt, és ez radikális változásokat hozott. A munkáink egy része nekünk is elmaradt, ezzel időnk ugyan szabadult fel, de ez csak illúzió, és ezt jól tudják azok, akiknek kisgyermekük is van. Mert hiába dolgozunk otthonról, ha az óvodák bezárása miatt egy kisgyerek is non-stop velünk van. A mi szerencsénk, hogy egyikünk rugalmasabban kezelheti a munkáit, így tudunk foglalkozni vele. Végtére is nem ülhet egész nap a tv előtt.

Egészségügyi kihívások. Aztán húsvét előtt leverte a lábáról a családunkat egy influenzaszerű betegség. Hirtelen új prioritásaink lettek. A napok átvészelése, miközben próbáltuk védeni a kislányunkat, minimalizálni a vele való érintkezést. Izgultunk meddig fajul kórság, és figyeltünk, hogy egyikünk a betegség ellenére mindig képben legyen, mert egy kisgyereket nem hagyhatunk teljesen magára. Több mint 3 és fél éve nagyon fontos, hogy a blogomba is rendszeresen publikáljak, és csak több évnyi munka után engedtem meg, hogy családi utazások vagy ünnepek idején kimaradjon egy-egy etap. Most nem voltam abban az állapotban, hogy írjak. Elengedtem a dolgot. Hiába küzdöttem, jobbnak láttam elereszteni a frusztráló érzést, és az egyetlen lényegesre fókuszálni, a pihenésre, gyógyulásra.

Lehetőség a nehézségben. Minden megpróbáltatás megtanít valamire és hoz magával új lehetőségeket. Csak nem mindig ezt látjuk meg bennük. Előbb fog meg a hátrány, a negatívum, mintsem átértékelnénk a helyzetünket. Most ezek a lehetőségeink, ezekkel kell sáfárkodni, és kihozni belőlük a legjobbat. Talán ez egy szűkösebb keret, mint egyébként, de használható. Az alkalmazkodástól még nem leszünk pesszimisták, ellenben jobban boldogulunk. És akár még boldogok is lehetünk, ha megbecsüljük, amink van. Legyen ez akár oly egyszerű dolog, mint az egészségünk vagy a családunk egysége. Apropó család. Jelenleg az átlagnál jóval több időt töltünk összezárva együtt, ez akár okozhat egymás agyára mentést is. Most kifejezetten nagy szükségünk arra rá, hogy felidézzük, miért is szerettünk bele a kedvesünkbe anno. Megláthatjuk, erős hátországai vagyunk egymásnak. A támogatás, a szeretet és ezek kimutatása, ebben a szokatlan élethelyzetben is nagyon jól jön.

Elfogadni, a helyzetet. El kell fogadni, hogy nem most váltjuk meg a világot. És nem csinálunk meg mindent, amit elterveztünk. Az elején úgy véltük, hogy most majd mennyi mindent megteszünk, megtanulunk, aztán meg valahogy elmaradtunk. Persze jó, ha pozitívan használjuk ki az időnket, de ne essünk át a ló túloldalára, hisz ez is csak stresszel. Nem probléma, ha nem most valósítjuk meg önmagunkat. Új helyzetben találtuk magunkat, új kihívásokkal, megpróbáltatásokkal szembesültünk, nem érdemes tovább növelni a nyomást magunkon. Találjuk meg a szépséget, a jót, az örömöt és az értékeket a napjainkban. Ez egyben azt is jelentheti, hogy valamit fel kell adnunk. És ez baj? Egyfelől igen, ha számoltunk vele. Másfelől viszont, az élet rengeteg területén fognak új lapokat osztani. Talán, amit kitaláltuk 2-3 hónapja, úgy abban a formájában, ma már nem állja meg a helyét. Új ötletekre, de legalábbis módosításra van szükség. Kedvünkre variálhatunk, gondolkodhatunk, felkészülhetünk. Ha nem is most építjük a legvadabb karriercéljainkat, de megalapozhatjuk.

A lemondás kényelmetlen. Csakis abban az esetben az, ha kényszeredetten éljük meg és a hátunk közepére kívánjuk. De ha lehetőséget látunk benne, akkor nem. Saját példánk erre, hogy módunk van több időt tölteni a gyermekünkkel, mint egyébként. Taníthatjuk, játszhatunk vele, élvezhetjük az egész napos együtt töltött időt. A szülők tudják, az igazán nagy és fárasztó nyűg is lehet. Mégis arra biztatok mindenkit, hogy nézze ezt más oldalról. Normál esetben nincs sok esélyünk, hogy év közben ennyi időt lehessünk a csemeténkkel. Ennyire meghatározóak legyünk a szemében. Nem csak esti vagy hétvégi apukák, anyukák vagyunk, hanem főállású szülők, akik egyszerre kell megadják a család melegét és az ovi (bölcsi, iskola) fejlesztését is. Oké, a korabeliek közösségét nem pótolhatjuk, de ezen kívül tetemes törődést adhatunk. Vehetjük ezt egyfajta ajándéknak, amely értékesebbé teszi a gyermekünkkel való kapcsolatunkat.

Biztos vagyok benne, hogy sokunknak nagy terhet jelent ez a bezárt és erősen korlátozott időszak. Nem fog minden gondot megoldani, de a nézőpont és a gondolkodás szabadsága segítségünkre lehet az elviselésben. Ahogy Viktor Emil Frankl megfogalmazta: „Az ember a múltja fia, de nem a szolgája, és a jövője apja. Mindent elvehetnek tőle, kivéve az utolsó emberi jogot: hogy megválassza a magatartását meghatározott körülmények sorozata közepette, hogy megválassza a saját útját. Nem tudjuk megváltoztatni a helyzetet? Ha nem, akkor a saját kezedben van annak lehetősége, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz neked, mindig megválaszthatod a magatartásodat, hogy hogyan állsz ehhez a szenvedéshez.”

Ezzel a cikkel is szeretnék köszönet mondani a barátoknak és a családnak, hogy a nehézségek közepette is számíthattunk rájuk, rátok.

És bízom benne, hogy rajtam kívül még sokan megélték azt mostanában, hogy új szemlélettel tudnak ránézni teljesen hétköznapi dolgokra, és jobban értékelik azokat.

Fotó: Anna Shvets, Pexels