„Az embernek előbb-utóbb meg kell tanulni abban a szakaszban boldognak lenni, ahol éppen jár.” (Kovács András Péter) 
Egyértelmű, hogy boldogok vagyunk. Olyan sok minden adott világunkban ehhez, hogy csakis boldogok lehetünk. De nem vagyunk azok. Valami, valamik meggátolnak abban, hogy azok legyünk. Mi az akadálya a felhőtlen jókedvünknek? 

Visszás helyzet. Az emberiség nagy része a történelem folyamán állandóan nélkülözött. Éhezett, napról napra élt, gyógyíthatatlan betegségektől szenvedett, a hiány általános jelenség volt. Ma még mindig sok hely van a világban, ahol a túlélés a tét. De alapvetően a fejlett országokban jólétben éldegélnek az emberek. Van tisztességes munkánk, fedél a fejünk felett, számtalan betegségre van gyógyír, utazhatunk, szórakozhatunk, szabadon tehetünk-vehetünk. Valahogy mégsem boldogságtól sugárzó arcok vesznek körül. Búval bélelt és fáradt tekintetekkel találkozhatunk a környezetünkben. Miért nem értékeljük jobban azt, amink van? Miért nem tudunk önfeledten örülni korunk szépségének? Milyen korlátozó tényezőkkel szembesülünk? 

A jó munkásember. Kezdjük a melóval. Ha van az a baj, ha nincs az. Mindkettő frusztráló. Ám nagyon ritka ma a klasszikus munkahely, amely 8 óra munka után letehető és másnapig elfelejthető. Sokan a munkaidőn túl is gályáznak, elérhetőek, rendelkezésre állnak. Eleve nehéz kicsekkolni a napi kötelezettségekből, ha otthon is a csipogó telefonunkat nézegetjük. A munkahelyek toxikus jellege tagadhatatlanul korunk egyik negatív hozadéka. Most kevésbé a munkavégzés közbeni testi veszélyeztetésre célzok. Sokkal inkább a mentális hatásra. Egy bántalmazó vezető, egy mérgező légkör, a munkából eredő, de munkaidő utáni, feldolgozatlan belső feszültség. Olyan tényezők, amelyek marokra fogják a lelki békénket és nem eresztik. Ettől a hajszoltságtól biztos nem leszünk boldogabbak. 

Kidobott idő. Az elmúlt évtizedekben, sokan költöztek ki a fővárosból az agglomerációba. Ez magával hozta az autós forgalom felduzzadását, mivel a munkahelyüket a legtöbben megtartották. Reggel befelé, délután, este visszafelé araszolnak a kocsioszlopban. És ez a főváros vonzáskörzetén kívül is számos környéken így megy. Mennyi időveszteség nap, mint nap. Behozhatatlan. Pogátsa Zoltán beszélt egy podcastben a 15 perces városok elvéről, amikor szinte mindent elérhetünk a lakóhelyünk környezetében gyalog, biciklivel, pár perc alatt. Nem kellene naponta órákat tölteni utazgatással, ingázással. Ez jelentős időmegtakarítás lehetne, amit a dugóban üldögélés helyett jóval értékesebb dolgokra fordíthatnánk. 

Otthoni üresség. Túl a pörgős munkanapon, meg a nyomasztó utazgatáson, végre hazavergődünk hőn szeretett otthonunkba, hőn szeretett szeretteinkhez. Minden csodás, kényelmes, pihentető. Ha mégsem, akkor talán felütötte a fejét a szobatárs-szindróma. Mikor annyira nincs időnk, energiánk, hogy a párunkkal csak a legszükségesebbeket tárgyaljuk meg. Elmarad a romantika, az ölelkezés, becézgetés, helyette marad a csekkbefizetés, a vízszerelő keresés, a gyerek iskola utáni logisztikája. Ezek is fontosak, de csupán a család mechanikai működését szolgálják, az érzelmi kielégülést nem. A ház gyönyörű, a frigó tele, mégis az otthon melege kihűlni látszik. Eltávolodunk, kapcsolatilag kiégünk. Ez sem ad okot túl sok örömködésre. 

Zsúfolt szabadidő. Fene nagy jó dolgunkba azt sem tudjuk mihez kezdjünk a szabadidőnkkel. Elfoglaltságunkat a karrieren és kötelezettségen túl, a szabadidős programok túlkínálata is növeli. Kirándulunk egyet vagy menjünk színházba? Találkozzunk barátokkal vagy nézzünk meg egy filmet? Sportoljak? Olvassak? Jaj, de nehéz a választás! Annak idején az emberek nappal a földet művelték, este meg időben ágyba kerültek. A téli estéken kártyáztak, beszélgettek. Mi nem művelünk semmit, legfeljebb hobbikertészek vagyunk. Sokat ülünk napközben, este meg annyi mindent csinálhatunk, hogy nem akaródzik lefeküdnünk. Amíg nem állítunk prioritást, addig hagyjuk a modern zajkeltőket - streaming, gamerkedés, közösségi média - uralkodni fölöttünk. Így nem lesz időnk, mondjuk a kapcsolatainkra, amelyek ténylegesen több boldogságot hozhatnak. 

Mindenben a stressz. Idegeskedünk a munka miatt, a gyerek miatt, az egészségünk miatt, a családtagjaink egészsége miatt, a kocsi miatt, az anyagiak miatt, az időjárás miatt és a sor végeláthatatlan. Mintha minden, amivel kapcsolatba kerülünk feszültséget okozna bennünk. Stresszort szimatolunk minden sarkon. Ha meg épp nincs min rágódni, akkor az a gyanús, hogy miért nincs. A modern embert egy csomó kényelmi tárgy, szolgáltatás veszi körül. Amíg ezek rendben működnek, minden oké. Amint azonban valami meghibásodik, szép kerek életünk defektet kap és rögvest idegeskedhetünk. Ez a sok dolog pont jó arra, hogy megossza a figyelmünket és további stresszfaktort jelentsen. Nem kapcsolhatunk boldogság üzemmódba, ha belül az idegeink pattanásig feszülnek.

Nem csoda, ha nem vagyunk boldogok. Ugyan minden lehetőség adott hozzá, ám szerteágazó és rohanó életformánk nem teszi megélhetővé. A pillanat varázsa pillanatok alatt szertefoszlik, hát még akkor, ha észre sem vesszük, hogy volt egy pillanatunk. Nem hagyunk magunknak időt és energiát, hogy kiélvezzük, amit épp csinálunk. Attól félünk, lemaradunk valamiről, ezért mindenben is benne akarunk lenni. Végül igazán nem leszünk benne semmiben. Döntsünk arról, mi számít nekünk és azzal foglalkozzunk! Döntsünk arról is, hogy olykor lassítunk és megfigyelünk, átérzünk, elmélkedünk. Így a boldogság mindennapi vendégünk lehet. Amint arra Maybell Eequay felhívja a figyelmünket: „A zajos világban könnyedén megfeledkezhetünk azokról a kis dolgokról, amelyek a földi életet olyan különlegessé teszik. Pedig apró csodák történnek minden pillanatban, és ha hajlandó vagy észrevenni őket, boldogabb leszel.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, ne várd meg míg kopogtat, várd nyitott ajtóval a boldogságot! 

Fotó: pressfoto, freepik