„Az élet nem mindig verseny, hanem néha versenyek sorozata.” (Daniel H. Pink)
A születésünk pillanatában elstartol egy verseny. Arról szól, hogy mi legyünk a jobbak. Vagy a legjobbak. Versenyeznünk kell, mert erre vagyunk szocializálva, és mert a vérünkben van a versengés. Eleinte kevés választásunk van, később pedig elkap a gépszíj, és talán már nem tudunk kiszállni. Igazából az egész élet egy nagy versenyszféra. Mit kezdjünk vele?

A szülői hatás. Először a tudtunkon kívül versenyeztetnek minket. A szüleink büszkélkednek velünk. Fotókat, videókat osztanak meg, vagy egyszerűen csak elmesélik, hogy már ezt és ezt csináljuk. Vizslatva közben, hol tart a többi gyerek. Kúszás, mászás, az első lépések, az első szavak és bármi, ami különlegessé teszi a picúrt, és mutatja a fejlődését. Ha kicsit is lemaradunk a többiek mögött, jön az aggódás, hogy mi a baj. Már járnia kéne! Miért nincs még haja? Mikor jön végre az első a foga? Mivel a szüleink már rendesen pörögnek ebben a versenyesdiben, nehezen fogadják el, hogy ebben a korban a sok változás, nem naptár szerint pontosan történik meg, hanem teljesen egyéni módon.

Az iskola tanítása. Néhány elteltével megtapasztaljuk a saját bőrünkön is, mit jelentenek a különbségek. Jön az iskolaérettség kérdése, és az osztályozás megkezdődik. Ki alkalmas, és ki nem? Mennyire fejlett a finommotorikus képességünk? Hogyan állunk a verbalitással? Eddig az egyéni tempónkban haladtunk, most meg kell felelni a tovább haladáshoz. A mérlegelés magával hozza az egymáshoz való viszonyítást. Az iskola a hasonlítgatás intézménye. Vannak jó tanulók és evidens, hogy akkor vannak rosszak is. Muszáj így lennie, csak akkor osztályozhatunk, ha összevetéseket teszünk. Az egész inkább egy rendszerbe integrálásról szól, mint a gyermek egyedi, értékes képességeiről. Mi pedig szomjazzuk a dicséretet, a jó szót, úgy a tanárét, mint a szüleinkét, ezért igyekszünk jobbak lenni és megfelelni. Vagyis a környezet nyomására önszántunkból beszállunk a versenybe.

Az élet játszmája. Rövidesen belejövünk ebbe az életformába. Megértjük, hogy az eredmények eléréséhez egyre jobbnak és jobbnak kell lenni. Hajtunk a kinevezésért, a vezetői posztért, egy jobb állásért és minden alkalommal másokkal vetélkedünk. Hegylakós hitvallásunk lesz, miszerint csak egy maradhat. Egyre inkább a győzelmet hajszoljuk. Idővel mindegy mi a téma, nyernünk kell, mert ez a megítélésünk függvénye. Már az Abba is megmondta, hogy a győztes mindent visz. A legtriviálisabb dologra is úgy tekintünk, mintha az életünk múlna rajta. Lehet az az utolsó parkolóhely elhappolása vagy villámgyorsan elsőként átsorolni egy előttünk nyíló pénztárba. Ezeket az apróságokat is úgy éljük meg, mint mások felett aratott pici diadalok. Igen, érdemes az élet apróságainak örülni, de nem érdemes kárörvendeni.

Bőség kontra szűkösség. A folyton nyerni akarók mentalitása szerint az erőforrások, a lehetőségek korlátozottak, azaz szűkösek. Nincs elég hely a csúcson, nem jut mindenkinek a javakból, ezért nem is opció a második hely, vagy megosztani másokkal a sikereket. Önző módon csak magukra és a győzelemre fókuszálnak. Ez az egy alternatíva létezik számukra. Ugyanakkor létezik egy másik személet is, ennek az ellentéte, amelyet azok alkalmaznak, akiket nem fertőzött meg teljesen a győzelem hajhászása. Ők is versenyzők, de tudják, hogy kölcsönösen előnyös megállapodásokat is köthetnek, azzal mindenki nyer pozíciót birtokol, és sokkal kellemesebb szájízzel néznek egy együttműködés elé. Vagy megeshet, hogy veszítenek, akkor sem dől össze a világ. A bőség-szemlélet azt mondja, hogy bőven van hely mások számára is a siker palettáján és erőforrásokban is bővelkedünk. Természetesen egy cég vezérigazgatói posztját egyszerre nem töltheti be 5 ember, de jócskán akad még betöltendő vezető poszt egyéb cégeknél.

Okos versenyző. Jó, ha rendelkezünk egy belső iránytűvel, kellő intelligenciával és önbizalommal ahhoz, hogy felmérjük és eldöntsük, mikor versenyezzünk és mikor ne. Van, hogy jobb feladni a versenyt és visszavonulni, mint hatalmas károkat okozni. Például keresztülvihetjük az akaratunkat egy üzleti szerződés során, ám ha ezzel megsértettük a partnert, és csorbát szenved a kapcsolatunk, nem biztos, hogy színvonalas lesz a közös munka. Ez akár megakaszthatja, vagy hátráltathatja a teljesítéseket. És a házasságunk sem ér annyit, hogy feláldozzuk azért, hogy mindig nekünk legyen igazunk. Gyakran a minőségi kapcsolattal fizetünk a személyes győzelmünkért. Tudnunk kell, mikor lépjünk hátra, mikor jön el a pillanat, amikor nem a versenyszellem dominál. Ez igaz a hasonlítgatásokra is. Mindig találunk olyat, aki jobb nálunk, meg olyat is, aki rosszabb. Az önmarcangolás és önigazolás és helyett, egészséges önbizalomra van szükségünk. Az segít a versengésben. Mibe vágjunk bele, mi éri meg? Miből és mikor szálljunk ki nagyobb veszteségek nélkül? Az okos versenyző az igazán sikeres versenyző.

A döntés a kezünkben van, mit teszünk nap, mint nap. És ezzel határozunk arról is, hogy milyen emberek leszünk. Versengő, csak a nyerésre koncentráló emberek, vagy olyanok, akik mérlegelik, ringbe szállnak-e vagy sem. Utóbbiak tudják, annak is lehet értéke, ha nem nyernek. Scott Jurek megfogalmazásában: „Az élet nem verseny. És nem ultramaraton, bár néha olyan, mintha az lenne. Nincs célszalag. Törekszünk egy cél felé, s hogy elérjük-e vagy sem, fontos ugyan, de nem a legfontosabb. Az a legfontosabb, hogy hogyan közeledünk. A döntő mindig az a lépés, amit most teszünk.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor szemezgess a többi bejegyzésből is, hátha találsz kedvedre valót.

Fotó: RUN 4 FFWPU, Pexels