„Nem jó, ha szülők védőszárnyai alatt nevelkedik a gyermek, mert az ösztönös ragaszkodás meg szeretet óhatatlanul puhány, élhetetlen em­berré kényezteti még a legderekabbat is.” (Michel de Montaigne) 
Manapság minden a gyerekekről szól. A szülők teljesen alárendelődnek annak a célnak, hogy a gyermekükből a lehető legjobbat hozzák ki. Ennek mind a gyerek, mind a szülő kárvallottja lehet. Ez a fene nagy gondoskodás szűkre szabja az önállóságot, az egyén választási lehetőségeit, illetve előre elrendelt életutat kínál. Közben a szülők elhanyagolják a saját személyes életüket. Néhány konkrét saját példát hoztam, ami valószínűleg szembemegy a ma divatos szülői gyakorlatokkal. 

Énidő és miidő. Az elmúlt időszakban ünnepeltük a kerek házassági évfordulónkat. Már előre elhatároztuk, hogy az alkalom végett, pár napra kiszakítjuk magunkat a hétköznapokból. Mikor a kislányunk megkérdezte, hogy miért nem jöhet velünk, azt az egyszerű választ adtam, hogy mert az esküvőn sem volt ott. Ez kicsit ironikusnak, gonosznak tűnhet, hisz akkor még meg sem született, de a lényeget megragadja. Rengeteg időt töltünk vele, az év nagy részében körülötte forog a világ, a napok beosztását sok tekintetben hozzá igazítjuk. Elkísérjük, elvisszük, foglalkozunk vele, és persze megvannak a közös szabadidős tevékenységeink is. Családként azonban arra is ügyelnünk kell, hogy az együtt töltött programok mellett, mindenki megkapja a saját magára fordítható időt is. A párkapcsolatnak is kell privát szféra, különben mire felnőnek a gyerekek, a románc helyett csupán rom marad. 

Együtt a banda. Az ősz folyamán egy szombati napra sikerült összehozni az osztálynak egy színházlátogatást. A gyermekünk örömmel értesült róla, hogy több hely lett lefoglalva, így akár a szülők is csatlakozhatnak hozzájuk. Ez jól hangzik, de korántsem jó ötlet. Ez nem gyerek-szülő program, ez osztály program. Az ő korosztályuk, az ő társaságuk, semmi keresnivalója ott a szülőnek! Biztosan emlékszünk még a saját gyermekkorunkra. Mekkora buli volt egy osztálykirándulás, egy csoportos vonatozás, egy közös mozizás vagy múzeumlátogatás! Nem is a hova volt a lényeg, hanem a kivel. Olyan közös csapatélmény ez, amelyet egy szülő jelenléte inkább feszélyez. Máshogy viselkednek a csemeték mellettünk és máshogy a társaik jelenlétében. Felszabadultabbak, könnyedebbek, és nekik is szükségük van az osztályon belüli kapcsolataik építésére. Ez az ő munkahelyi csapatépítő tréningjük. Mi is hülyén éreznénk magunkat, ha a céges csapatépítőn a gyerekeinkkel együtt jelennénk meg. 

Állandó kontroll alatt. Be kell vallanom, alig megyek fel a Kréta nevű online felületre. Leginkább akkor használom, ha hiányzás miatt lekérem a házi feladatokat és az órái munkákat. Talán érdektelennek tűnök a gyermekem tanulmányaival kapcsán, de ez nem így van. Minden nap megkérdezem, hogy mi volt az iskolában. Olykor kapok erre választ könnyen, olykor nem. Van, amikor ömlenek a szavak és az aktuális történések, és van, amikor csak nehezen a késő esti órákban jön egy-egy aznapi gondolat. Sosem nyüstölöm a beszámolóért. Ha többször meg kell kérdeznem, hogy mi volt az ebéd és nem jön rá válasz, hagyom a saját világában elmerülni. Majd később újra próbálkozom. Elvárom, hogy tőle tájékozódjak, ne az elektronikus naplóban kutakodjak utána. Nagyon könnyű rákapni, hogy teljes megfigyelés alatt tartsuk a gyermeket és erre a Kréta tökéletesen alkalmas. Már eleve úgy kérdezünk tőle, hogy mi az a 4-es nyelvtanból? Ahelyett, hogy ő mesélné el, hogy 4-est kapott a dolgozatára. Hatalmas különbséget eredményez ez a szülő és a gyerek kapcsolatában. 

Segíteni, nem megcsinálni. Időnként jönnek otthon elvégzendő iskolai feladatok. Mondjuk legutóbb az állatok világnapja alkalmából kellett készíteni egy alkotást a gyerekek kedvenc állatáról. Nálunk a kutya lett a nyerő és végül egy montázs készült mindenhonnan kivágott kutya képekből, rajzokból. Ilyenkor előjön belőlem a kreatív elme. Talán most is én vetettem fel a montázs ötletét. De aztán mindig nagyon gyorsan takarékra állítom magam és hagyom, hogy egyedül alkosson. Tudom, beleszólhatnék, hogy ezt így kéne, azt meg úgy, és biztosan más lenne a végeredmény. Sokkal felnőttesebb. És sokkal kevesebb lenne benne az ő személyiségéből, a képességeiből, a fantáziájából. Minden tökéletlenségével vagy sutaságával együtt, úgy van jól a munkája, ahogy van. Gyerek, aki szereti, amit csinál. Ez a legfontosabb, hogy szereti. Amint belebeszélünk, a műve rólunk szól. Biztos, hogy ugyanúgy tekint majd a kész alkotásra, mintha egyedül csinálta volna? És később, mit fogunk még helyette megcsinálni? A leckét, a felvételit, a vizsgát. A segítség elakadásnál nélkülözhetetlen. Legalább annyira, mint engedni kibontakozni és megdolgozni az eredményért. 

Azért mi sem tudjuk kivonni magunkat a mai nevelési modellből, amely nagyon a gyerek köré épül. Gyakran halljuk a szüleinktől, hogy amikor mi kicsit voltunk, nekik nem volt ennyi idejük ránk. Ez érdekes, mert a ma embere, mintha többet dolgozna, mint a néhány évtizeddel ezelőtti. Mi mégis centrumba helyezzük a gyereket, és akár erőn felül, de foglalkozunk az előmenetelével. Lehet vitatkozni az itt említettekkel. Egyes vélekedések szerint bizonyára rémes és csapnivaló szülő vagyok, és a gyermekünk hátrányba kerülhet, azokhoz a gyerekekhez képest, akiket a szüleik folyton presszionálnak és egyengetik az útjukat. De hiszem, hogy a boldogságot nem lehet csak úgy átadni, azt mindenkinek saját magának kell megtalálnia, megteremtenie. Hiszem, hogy az útmutatás, a támogatás, a jelenlét, a bizalom, inkább segítik az egészséges fejlődését, mint a rátelepedés, és az állandó kontroll. Pár év múlva kiderül majd, jól vélekedtem-e ebben a kérdésben. Addig Julie Lythcott-Haims gondolata éltet: "Senki sem adhat egy másik embernek életrevalóságot. Mindnyájunknak úgy kell elsajátítanunk a saját életünk során. Amikor nem készítjük fel a gyerekeinket - és magunkat - arra a mindenképp elkövetkező napra, amikor gondoskodniuk kell magukról, akkor mindkét fél számára keserű lesz az ébredés."  

A bejegyzésben leírtak nem egyedüli követendő példaként szolgálnak. Ez egy szubjektív szülői módszer, amely azt mondja, hogy így is lehet. Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is. Ha nem tetszett, vitasd meg a barátaiddal és szülőként tégy továbbra is a számodra legjobb belátásod szerint.

És ha van kedved olvass még! 

Fotó: Drazen Zigic, freepik