A gondoskodás hiánya eltávolít egymástól

Törődéssel és törekvéssel sokat tehetünk a párkapcsolatunkért

„Sötétben és hidegben nem lehet élni. Meg kell őriznünk önmagunk és kapcsolataink fényét és melegét. A kapcsolatok fő anyaga a törődés.” (Popper Péter)
beautiful-couple-spend-time-autumn-park_prostooleh_freepik.jpg
Régen minden jobb volt, hangzik a jól ismert sóhaj. Ez olykor a párkapcsolatunkra is igaz. Valamikor nagyszerű volt, de aztán hagytuk ellaposodni. Észrevétlenül kivontuk magunkat belőle és mire feleszmélünk, már csak sután megvagyunk egymás mellett. Akár egy pár elnyűtt kidobott cipő. Valamikor mindkettő csodálatra méltón ragyogott, aztán az élet jól megkoptatta, megtaposta őket, és ma már csak árnyékai régi önmaguknak. Elhasználódtak, nem csillognak többé, nem állnak büszkén egymás mellett. Nem szükségszerű, hogy mi is szomorkás párt alkossunk.

Földet érés. Az élet egy része a szürkülésről szól. Nagy vágyakkal és álmokkal vágunk neki a nagybetűs életnek, aztán ezeknek csak töredéke valósul meg. Kapjuk a pofonokat, meg nem is mindig tesszük oda magunkat, hogy ezek a vágyódások teste öltsenek. És megindulunk a szürkületi zónába. Már nincs bennünk annyi tűz, szenvedély, hév és energia. Lassan elszáll, mint szülinapi lufiból a hélium, és nem az égen járunk többé, hanem a földön vagy legalábbis a közelében. Valami ilyesmi történik a párkapcsolatunkkal is. Mindegy egyéb dolgunkra pakoljuk rá a viszonyunkat. Aztán a végére elfogyunk. Fáradtak és üresek leszünk. Igyekszünk energiatakarékosan a lehető legkevesebb erőfeszítést belevinni a kapcsolatunkba. Szinte már csak az őrláng pislákol bennünk. David Viscott így fogalmazta ezt meg: „A kapcsolatok csak a legritkább esetben érnek véget azért, mert hirtelen már nincs bennük élet. Inkább lassan hervadnak el, vagy azért, mert az emberek nem értik, mennyi, illetve milyen karbantartás, idő, munka, szeretet és törődés kell hozzájuk, vagy pedig azért, mert túlságosan lusták, esetleg túlságosan gyávák mindezt megpróbálni.”

Csak semmi meglepetés. Az ünnepek közeledtével sok családban előkerül az a mondat, hogy „egymásnak ne vegyünk semmit, csak a gyerek kapjon ajándékot”. Milyen üzenetet hordoz ez a felvetés? Általában ez nem a pénzről, nem a nélkülözésről szól. Inkább a rendkívül fárasztó ötletelésről, utánajárásról. Elismerem, nagyon munkás készülődni és dolgozni egy meglepetésen. Vannak ennek könnyített verziói, például amikor a családtagok készítenek egy listát, amiről kedvünkre és az ő örömükre válogathatunk. De, ha maradunk a klasszikus ajándékozásnál, akkor figyelnünk kell. Mit értékel? Mitől lesz boldogabb? Mit szeret? És a válaszok beszerzése után még a meglepetést is hajkurászhatjuk. Idő, fáradozás, vesződség. Ennyit meg kell érjen, nem? Az értéke ugyanis nem arányos az árával. A törekvés és a tett felbecsülhetetlen kincs a társunk számára. Figyelmet fordítunk az igényeire, a kedvében szeretnénk járni, még a magunk esetlen módján saját kezűleg be is csomagoljuk az ajándékot. Amikor felbukkan köztünk a bekezdés elején szereplő javaslat, akkor van a legnagyobb szükségünk rá, hogy megajándékozzuk egymást.

Nem megyünk sehova. Egy másik jellemző a közös programok hiánya. Nem mozdulnunk ki, nem teszünk erőfeszítéseket, nem szervezünk semmit. Lehet, hogy van egy-két bejáratott szokásunk, mint a hétvégi bevásárlás vagy találkozó bizonyos barátokkal, de ezt körbelengi a rutin, az állandó, monoton ismétlődés. Kiváló kifogásokkal rendelkezünk, hogy miért nem megyünk el ide, miért nem utazunk el oda, miért nem veszünk részt valamiben. Lehet, hogy sokkal ízletesebb az otthoni koszt, de étterembe menni egyben hangulatos időtöltés is a kedvesünkkel. És biztos lehet találni az ízlésünknek megfelelő étkezdét is. Elképzelhető, hogy a különböző érdeklődési körünk miatt maradunk otthon. Neki nem az tetszik, ami nekem, és fordítva ugyanez. Rendben, de mi lenne, ha most neki kedveznénk, legközelebb meg nekünk? Az egyik héten egy jazz koncert, a másikon egy kézilabda meccs. Ha szeretjük egymást, akkor ezek nem halálos véráldozatok, hanem lehetőségek a változatos együttlétekre.

Törődés, törekvés, tett. Az említettek jól szemléltetik a passzivitást. A tétlenség elhanyagolja a kapcsolatunkat és egyre lejjebb visz bennünket. Jöhet a kedvetlenség, a fásultság, elkezdődik a minden rossz, amit a másik csinál, majd rendszeressé válnak az összezörrenések, viták, sértődések. A feloldozást meg nem leljük. Ám mindezt megelőzhetjük törődéssel. A törődés gondolatban kezdődik. Abból a döntésből fakad, hogy akarok és hajlandó vagyok foglalkozni a párommal. Gondolok rá, gondolkodok rajta, és a kapcsolatunkon. Mert fontos nekem, akkor is, ha épp nincs itt mellettem. Dolgozom az érzéseimen vele kapcsolatban. És erről beszélek vele is, hogy meghittebbé váljon a viszonyunk. Nem beszélgetni is passzivitás. Csináljak valamit, amitől jobb neki. Sokkal jobb. Mert törődöm vele, épp ezért a legjobbat szeretném neki. A szeretet, a gondoskodásban ölt testet. Törődnünk kell a gondolatainkkal, aztán törekednünk a kapcsolatunk építésére, a megfelelő irányba tett lépésekkel. Valóban van ebben egy folyamatos munka. Ez mozgásban maradás segít elkerülni a szürkeséget. Hiszen változik a környezetünk, és a változunk mi is. A kapcsolatunk sem maradhat változatlan. Aktívan részesei lehetünk a formálódásának, sőt mi magunk formálhatjuk kettőnk megelégedésére. Emlékeztessen ennek jelentőségére Csitáry-Hock Tamás gondolata: „Szárnyalhatunk. De nem a saját szárnyainkon. Mert a madár szárnyakkal születik. Mi pedig kapjuk a szárnyakat. Kaphatjuk. Ha van valaki, aki őszinte szívvel figyel ránk, aki szeret, akinek érezzük szeretetét, akinek fontosak vagyunk. Igen, ez a szeretet, ez a figyelem, ez a törődés szárnyakat ad. Lélekszárnyakat.”

 

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor törődj igazán magatokkal.

Fotó: prostooleh, freepik