„A puszi nagyon fontos az anyucitól. Puszival szinte a leghisztisebb kölyöknél is komoly eredményeket lehet elérni.” (Belső Nóra) 
A gyerekek időnként nehéz helyzetbe hoznak. Ők nem a társadalmi normáknak megfelelően elnyomják magukban a hirtelen támadt érzelmeiket, hanem kiadják magukból. Még. Hisztiznek, dühöngenek, toporzékolnak, sírnak, megsértődnek. A szülő meg ott áll tehetetlenül. Vagy mégsem? 

Váratlan tehetetlenség. Csak sodródunk az árral. Ez az első felismerésünk. A kicsik szenzitív énje nem nyugszik meg a felnőttes érvektől, a kiabálástól, a fenyegetéstől. Ettől függetlenül bevetjük ezeket és próbálkozunk, hiszen minket talán sokkal jobban zavar ez a helyzet, mint őket. Nekünk ciki nekik ösztönös. Ám nincs sztenderd megoldás, ami mindig és mindenkinél beválik. Ahogy mi is különböző módon reagálunk a velünk történtekre, úgy a gyerekek kezelőfelületét is ki kell ismernünk. Mikor, melyik képzeletbeli kallantyút fordítsuk el, melyik kapcsolót nyomjuk meg. Egyedi kis személyiségüknek, egyedi megoldásokra van szüksége. 

A jóleső ölelés. Bármilyen közhelyes, akkor is igaz, a szeretet mindig segít. Akkor főleg, ha fáj. Valamennyire a gyereknek is segít lehiggadni. Ha nem is teljesen, de sokat jelent neki, hogy ott vagyunk mellette. Belénk kapaszkodhat, oda bújhat, megölelhet. Ezt kell éreznie. Nem elutasítjuk azért, ahogy viselkedik, hanem elfogadjuk és szeretjük. Megértjük, hogy gondja van és így tudja levezetni. Maradjunk nyugodtak vagy legalább visszafogottak, mintegy biztos pontként. És ne élünk vissza a szeretettel soha. Ne mondunk olyanokat, hogy ha nem hagyod abba azonnal a sírást, akkor nem szeretlek. Ez nem lehet ennek a függvénye. Ilyenkor csak a szeretet álcája mögé bújunk, de nem szeretjük és nem is éreztetjük vele. 

Beszéljünk vele. Leginkább az ő nyelvén. Felesleges hosszú liturgiát tartani, sok felnőtt számára is nehezen befogadható kifejezéssel. Amikor mi idegesek vagyunk, mi sem vagyunk vevők a végeláthatatlan magyarázkodásokra. Sokkal inkább érzelmi alapon működünk. A gyerekek is így vannak vele. Ezért a legfontosabb a jelenlétünk, az ölelés, a szeretet érzékeltetése. A beszélgetést is csak ezután kezdhetjük el. Kérdezzünk és legyünk türelmesek, ha egyből nem kapunk választ. A könnyes szemmel való bólogatás felér egy monológgal a részéről. Fogalmazzunk egyszerűen, ne várjuk, hogy ott helyben minden megoldódik. Talán csak később fog részletesen mesélni arról, ami bántja. De az csak akkor érkezik el, ha biztonságban érzi magát velünk. 

Utat a dühnek! Legyünk elfogadók az irányába. Persze igyekszünk tompítani a felindultságát, ez érthető, azonban meg kell engednünk neki, hogy dühös legyen. Magunknak bevallhatjuk, időnként mi is szívesen kiengednénk a gőzt csak úgy bele a világba. De érett személyként megtanultuk kordában tartani magunkat és a feszültséget kulturált formában levezetni. Erre a gyerek még nem képes. Viszont felelősek vagyunk azért, hogy megértessük vele, a negatív érzelmek sem rosszak. Szükségünk van rájuk, ezek is fontos üzeneteket hordoznak számunkra. Jogunk van mérgesnek érezni magunkat és annak is mutatni. Ha elnyomjuk benne a negatív emóciókat, ezzel abba az irányba tereljük, hogy nem szabad rosszul éreznie magát, és ne mutassa ki a megbántottságát. 

A túl nagy fenék esete. Az sem jó, ha túl lihegjük az eseményeket, mert akkor később is minden bolhából elefántot fog csinálni. A környezete meg olyan lesz, mint egy porcelánbolt, és nem marad belőle semmi. Ha túlreagáljuk, a gyerek számít a vehemens védelmünkre. E mögé, azaz mögénk bújik és hagyja, hogy mi lépjünk közbe, mi orvosoljuk, kezeljük a helyzeteket. Ez nem biztosít neki túl nagy önállóságot. Ráadásul, ha minden dolgot hatalmasra felfújunk, ő is nagy jelentőséget tulajdonít majd a legapróbb kellemetlenségeknek is, és nem tud túllépni rajtuk. Részben mert nagyobbnak tűnnek a számára, mint amekkorák valójában. Részben, mert az önállóság hiánya miatt, nem tudja, miként birkózzon meg vele. Várja, hogy más tegye meg ez helyette. 

Amit megtanítunk. Felnőve majd egyedül kell legyőznie az akadályokat. Ha mindent helyette oldunk meg tehetetlen lesz. Ha mindig őt toljuk a háttérbe vagy hibáztatjuk bátortalan lesz. Nagyon nehéz meghúzni a határt, mikor és meddig álljunk ki magunkért. Talán ez még felnőttként sem sikerül mindig. Hogyan is mehetne ez akkor egy gyereknek? De a béke jó alap lehet. Először a belső, aztán a külső béke. Nem megsértődni azonnal, ha nem a kedvünk szerint alakul valami. Nem magunkat ostorozni és nem is rögtön másokra mutogatni. Az életben számtalan dolog van, ami nem ennyire fekete-fehér. Ha folyton mi vagyunk a hibásak, akkor örök vesztesnek érezzük magunkat, akinek semmi sem sikerül. Ha mindig másokat okolunk, akkor megkeseredetten utáljuk majd az embereket és nem várunk semmi jót tőlük. Ha a történeteket egyszerűen körülményeknek tekintjük, akkor van esélyünk elfogadni, ami van, és kedvünk vagy hangulatunk szerint értékelni. 

Ez egy folyamat, amiben a gyermek a felnövése során részt vesz. Szülőként mi asszisztálunk hozzá, mert mi pátyolgatjuk, nyugtatgatjuk, oldjuk meg a szitukat. És a reakciónk, a viselkedésünk, a mosolyunk, a hanglejtésünk, a tetteink mind példaként szolgálnak a csemetének. A saját bőrén megtapasztalva gyakorlatban sajátítja el, hogyan rendezze le magában és a közegében a problémákat. Ami lát, hall, átél, valós útmutató a számára. Amint ezt Bay Zoltán is megfogalmazta: „Gondolkodásmódunk, jellemünk már gyermekkorunkban kialakul, és ez rányomja bélyegét későbbi életünkre. A korai érzések, gondolatok belénk maródnak, velünk élnek.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor add tovább az ismerőseidnek is. 

Fotó: peoplecreations, freepik