Mérhetetlen szeretet
Könnyebb lenne, ha az érzelmeinknek is lenne mértékegysége
„Annyit használtuk a logika méterrúdját, hogy közben elfelejtettük, hogy a szeretet anyaga megmérhetetlen.” (Eric Knight)
A mértékegységek leegyszerűsítik, egyértelműsítik és szabályozzák a mindennapjainkat. Nagy segítséget és biztonságot nyújtanak. Ugyanakkor bármennyire is szeretnénk, nem mérhetünk mindent. Többek közt a különböző érzelmeket sem. Legalábbis hagyományos módon nem.
Számos hétköznap. Elindulunk otthonról, beütjük az uticélunkat a GPS-be vagy a Waze-ba és a program megmondja mennyi idő és hány kilométer múlva érünk oda. A boltban literszámra vesszük az üdítőt, kilóra a húst, az étkezésünket kalóriában számoljuk, a telefonunkon meg gigabyte-ban az adatforgalmat. Mérjük, amit csak lehet, mert így lesznek viszonyítási alapjaink. Értelmet nyer a mihez képest. Be tudjuk osztani az időnket, a pénzünket, a napi táplálék bevitelünket és még sok mindent, ami meghatározó létezésünk és sikerességünk szempontjából. Mérnénk mi mindent, még a szeretetet is, de sajnos nem lehetséges. Van, de nem mérhető.
Azért próbálkozunk. Kísérletezünk a szeretet mérlegelésével. Nem kifejezetten számszerűen, hanem inkább szubjektív nézőpontból. Már csak ezért sem lehet mérvadó az eredmény. Vannak, akik szinte patikamérlegen méricskélik, mit tettek a másikért és vice versa. Ez egyetlen köteléknek sem tesz jót, nemhogy egy meghittnek tűnő kapcsolatnak. Egyrészt a már említett szubjektivitás mindig egyenlőtlené teszi a helyzetet, hiszen a legtöbben jóval többre értékelik a saját tetteiket és szerepüket, míg a párjukét kevesebbre. Ahogy a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak is, amit a másik nem tett meg. Másrészt a mérés megköveteli, hogy elvárjuk, mindkét fél azonos mennyiségű szeretetet tegyen bele a kapcsolatba. És ez sosem lesz így. Hol az egyik rák bele többet, hol a másik. Az egyikük így csinálja, a másik úgy. Nem összehasonlíthatók, nem mérhetők klasszikus módon. Ha mégis megpróbáljuk, akkor fájdalmasan kínlódunk az igazságtalanság érzetével. Nem jön ki a matek, mert itt nincs is matek. Csak a saját látásmódunkra színezett értelmezés. Ez így nem igazi szeretet.
Én szeretlek jobban. Egyesek versenyként tekintenek a szeretetre. Csakhogy a versenyhez objektív mértékegységre van szükség. Mérhetjük a versenyautók köridejét, a kosárcsapat bedobott pontjait, egy gép teljesítményét, az almát a zöldségesnél, de ezt nem. Teljesen hiábavaló a versengés szeretet terén. Mert ez azt is feltételezi, hogy van az ügyletnek nyertese és vesztese. És ki, ki lenne ebben a felállásban? Az nyer, aki jobban szeret vagy aki jobban szeretnek? És az a vesztes, aki kevésbé szeret vagy akit kevésbé szeretnek? Nem lehet ennyire vegytisztán értékelni az érzelmeket. Sőt, régen rossz, ha egy kapcsolatban nyertesről és vesztesről beszélünk. Hiszen abban a viszonyban az egyikük biztosan rosszul fogja érezni magát. Ha valahol működnie kell a nyer-nyer helyzetnek, az egy szerető viszony. Vélhetjük úgy, hogy mi vagyunk a jobban szeretők, de ez egyikünk boldogságérzetét sem csappanthatja meg.
Ha hiányzik. Vannak, akik híján vannak a szeretetnek. Mondjuk önmaguk iránt. Így nagyon nehéz bárki mást is szeretni. Ami nincs, az értelemszerűen nem is mérhető, nem élvezhető, nem megosztható, nem adható. Vajon létezik köztünk olyan személy, akiben egy csöppnyi szeretet sincs? Valakit vagy valamit csak szeretünk. De legalább kedvelünk. Kiindulásnak ez is megteszi. Az a pici jó, ami bennünk van, képes megtöbbszöröződni. Figyeljünk rá. Mi okoz jó érzést? Mikor és mitől jobb a közérzetünk? Ha ezekre fókuszálunk vagy ha a negatívumokra? Nem gondolom, hogy rávehetünk embereket, hogy akaratuk ellenében szeressenek. De azt igen, hogy mindenki maga dönti el az érzései felől. A szeretet hiánya köszönhető a körülményeiknek, de a felismerést követően, a saját felelősségünk, hogy tanuljuk-e a szeretetet. Adni és elfogadni.
Nem a méret a lényeg. Inkább a kifejeződés formája. Lehetnek bennünk hatalmas érzelmek, ha nem tudunk neki hangot adni. És a hangadás esetünkben képletes. A megnyilvánulás a fontos. Oly módon, hogy a másik is érezze azt. Ehhez jól jön a szeretetnyelvek ismerete. Mit szeret a társunk? Minek örül? Mi teszi boldoggá? Ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor a szeretetünk legkisebb megmutatkozása is óriási érzelmi hullámokat ébreszt a párunkban. A személyre szóló szeretet nagysága jelentőségteljes. Talán a mérhetetlensége is ebben áll. Nem mérni kell, hanem gyakorolni. Nem mérni, hanem megélni. Lehetőleg minél gyakrabban. Amint ezt Kimberley Freeman is állítja: „Túl nagy szeretet nem létezik. Azt nem lehet méricskélni, nem lehet kordában tartani, egyszerűen érezni kell!”
Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor nyiss vitát a témáról a baráti körödben róla. Biztosan nem mindenki így látja. De egy tiszteletteljes és tartalmas beszélgetés erősíti a kapcsolatainkat.
Fotó: user15285612, freepik