„Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak. Mindig mindenki el van foglalva, nyüzsög, aztán vár valamire, a kijelölt várakozójában.” (Jennifer Niven) 
Naponta sok feladattal birkózunk meg. Sőt, még annál is többel. Olykor a dolgaink fölénk tornyosulnak és maguk alá temetnek. Tudjuk, hol a határ a sok munka és a túl sok munka között? Észrevesszük, ha kezd kicsúszni a kezünk közül az irányítás? Érdekel minket egyáltalán? Néhány jellemző, amiből észlelhetjük a problémát és pár javaslat ilyen helyzetekre. 

A tünetek megjelenése. Ingerlékenység, idegeskedés, letargia, állandó feszültség, fáradtság érzés. A munka a gondolatainkat is teljesen betölti. Lelki és mentális síkon folyamatos nyomás alatt vagyunk. Belül úgy érezzük magunkat, mintha egy bezárt szobában volnánk, amelyhez nincs kulcsunk, nem tudunk kijutni belőle. Külsőségekben ez abban nyilvánul meg, hogy egyik helyről a másikra rohanunk, egyik dologról a másikra váltunk. Gyakran egyszerre több tevékenységet akarunk elvégezni, és ez bizony a figyelmünk, illetve a minőség rovására mehet. Nem baj, ha sok a tennivaló, de szépen sorjában haladjunk velük. Bele-bele kapva az ügyekbe előbb-utóbb káosz lesz a fejünkbe. Hol is tartottam? Meddig jutottam? Mit felejtettem el? Csupa olyan kérdés, ami elkerülhető a lineáris munkavégzéssel. További intő jelek, ha állandóan rohanunk, rendszeresen elkésünk, kifolyik a kezünk alól a munka, és általában nem végzünk a teendőinkkel csak abbahagyjuk őket. 

Kis közvéleménykutatás. Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy mi sokat vagy túl sokat dolgozunk interjúvoljuk meg a közeli hozzánk tartozókat. Ha ők elhanyagoltnak érzik magukat, akkor bizonyára túl toljuk a melót. Mi talán észre sem vesszük, mennyire nem vagyunk részei az életüknek, ahogy ők sem a miénknek. Elmulasztott szülinapok, elhalasztott közös programok, sorozatosan nélkülünk vacsorázó család. Jelek, amelyeknek az elfoglaltságaink mellett nem tulajdonítunk elég jelentőséget. Ugyan okozhatnak bosszúságot a lelkiismeretünkben. Egyrészt mert megint neheztelőn és haragosan néz ránk a párunk. Másrészt a bűntudat miatt, hogy tudjuk, valójában igaza van, többet kellene foglalkoznunk a szeretteinkkel, de jelenleg nem tudunk szabadulni, a túlterheltség szorításából. Ha nem változtatunk sokat veszíthetünk. És számunkra mélyen fontos és szerető embereket, kapcsolatokat. 

A nemet mondás ismerete. Nem divat elutasítani. Aki nemet mond, az már csomagolhatja is össze a cuccát. Majd jön helyette más, aki agilisabb. Egyszerű képlet. Csakhogy, ha nem tudunk racionális érvek mentén nemet mondani, azzal a saját időnket, igényességünket és erőnket árusítjuk ki. Mert nem lehet mindent mindenre még rápakolni. Logikusan azt a lovat fogják be, amelyik jól húz. Mindig ahhoz mennek oda szívességet kérni, azt bízzák meg újabb feladattal, aki máskor is teljesített, segített már. Ha nem akarunk beleőrülni, akkor határokat kell felállítanunk. Mindent ne vállaljunk fel csak azért, mert folyton kéznél vagyunk. Kívülre a szívélyesség álarcát öltjük, de a maszk alatt tombolunk, hogy már megint mi, és megint túlórázhatunk mások helyett. Főleg azt visszás felvállalni, amihez nem értünk igazán. Jobbára szenvedünk az elvégzése alatt és sokkal több időbe telik, mint egy olyan személynek, aki ismerős az adott terepen. Abban lehetünk igazán hatékonyak, ami a mi felségterületünk, szakterületünk. De ott se felejtsük el, hogy az időnk és energiánk véges. 

Delegálás és feladatmegosztás. Kell egy jó csapat! Nem csupán a munkában, de az életünkben is. Ugyanis jó, ha nem kell sokszor nemet mondanunk, mert a feladatot tovább tudjuk adni egy megbízható kollégánknak, ám túlterheltséget nem kizárólag a karrierünk, a munkahelyünk, a vállalkozásunk okozhat. Kétségtelen, hogy a legtöbb időráfordítást a szakmánk emészti fel. De képzeljünk el egy egyedülálló szülőt, akinek a hivatása mellett el kell látnia a teljes körű családfenntartói szerepet is. A pénzen kívül le kell tennie az asztalra a meleg ételt, a tiszta ruhákat, a figyelmet, a gondosságot. Biztosítania kell egy takaros lakást és kulturált környezetet. Egy személyben mindez nagy kihívás. Mindenki a maximumot várja a munkában és otthon is. Helyes időbeosztás és akár más emberek segítsége nélkül szinte lehetetlen próbálkozás. A túlhajszoltság egy másik oszlopos ellenszere, a saját priorizálásunk mellett, ha nem vagyunk magunkra hagyva minden teherrel. 

Ne csak a munka. Ne csak a szakmánkról szóljon az élet. Ne csakis ez töltse ki a napjainkat. Annyi más érdekes és fontos dolog van még a munkán kívül. Nyissuk ki a szemünket és lássunk rá a világra. Legyünk nyitottak a szépségre, az újra, a változatosságra. Zökkenjünk ki a taposómalomból, egy hobbival, egy művészeti tevékenységgel, egy nagyszerű társasággal, sportolással, valamivel, ami az aktivitásunkat, a közreműködésünket igényli. Más formában, mint a hétköznapokban. Ki kell kapcsolnunk testben és lélekben egyaránt. Különben egy széles autópályán hajtunk, sűrű kocsisorokban kígyózva a kiégés városába. Ez nem lehet végcél, de köztes állomásnak sem az igazi. Keressünk ennél felemelőbb és örömtelibb helyet a világban. 

Ha túl sok a tennivalónk, és úgy érezzük, nem állhatunk meg, akkor kell megállnunk a leginkább. Mert szükségünk van a sikerre, de nem mindenáron. Amint ezt Ellen De Visser is megfogalmazta: „Most nagyon elfoglalt vagy, szeretnél mindent elérni, de ne csak előre nézz, vedd észre, hogy az oda vezető út is szép! Ha majd idősebb leszel, és visszatekintesz az életedre, rájössz, hogy többször kellett volna egy kicsit megállni és elgondolkodni ahelyett, hogy rohannál tovább.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is. 

Fotó: Drazen Zigic, freepik 

És ha szívesen olvasnál egy tematikus válogatást az oldal cikkeiből nyomtatott formában, akkor itt megrendelheted a Blogozd ki! című könyvem.