„A stressz, a kiégés és a depresszió ugyanolyan negatívan befolyásolhatják a szakmai munkát, mint például az alkohol- vagy drogfüggőség.” (Robin Youngson) 
A kiégésre sokáig menedzserbetegségként tekintettünk, ami leginkább a vezető pozícióban dolgozókat érint. Mára világossá vált, hogy bárkit, bármilyen élethelyzetben megtalálhat ez a probléma, ha kellően túlterhelt. Milyen jelekre érdemes odafigyelni? 

Benne a sűrűjében. Az élet egy nagy verseny, ahol állandóan teljesítenünk kell. Az élen haladni, elsőnek lenni, megmutatni mennyit érünk. Az állandó bizonyítási kényszer ránk feszül. Így kezdődik minden. Lelkesen vetjük bele magunkat a munkába. Nem mondunk nemet. Rápörgünk erre és megtartjuk ezt a szokásunkat. Ezt várják tőlünk, mi pedig nem akarunk csalódás okozni. Másoknak sem és magunknak sem. Ha kellemetlen is számunkra, akkor is kitartunk mellette. Mert így szoktuk meg, ehhez szoktattuk a környezetünket. Pedig jogunk van visszavenni a tempóból. És kellene is határokat állítanunk. Már csak egészséges önmagunk miatt is. Az állandó túlvállalások saját magunk feladásához vezetnek. És mindazon dolgok feladásához, ami valamikor számított nekünk. Ha mindent alárendelünk más érdekeknek, akkor nem marad időnk magunkra, a hobbinkra, a kapcsolatainkra. 

Állandó nyomás alatt. A határidők korlátai közt ügyködünk. Egyik feladatból a másikba csusszanunk, nincs megállás. Erre még rárakódik, amikor ingázunk a munka és a magánélet között. Rohanunk egyik helyről a másikra. Munkából az iskolába a gyerekért, aztán utána egy következő műszakba. Minden feladatunk egy újabb szoros kihívás a napi beosztásunkban. Loholva próbáljuk utolérni magunkat. Közben megfeszülünk a leterheltségtől. Egy pillanatra sem érezzük, hogy végre megcsináltunk valamit, mert amint kész vagyunk egy dologgal, már röpülünk is rá a következőre. Nincs meg a jó teljesítés érzése, nincs meg az elégedett felszabadulás érzete. Csak a folyamatos zűr és káosz. Valószínűleg a teljesítményünk elismerése is elmarad, és ez a hiányérzet tovább növeli az erőfeszítéseinket. 

Egyedül maradva. Magányos farkasként rójuk a teendőink utcáit. Egyedül vagyunk vagy legalábbis mi magunk ezt így érezzük. Nem kérünk segítséget, csupán küszködünk a ránk nehezedő érzéssel, hogy magunknak kell megoldanunk egy rakás dolgot. Ha lenne is segítségünk, akkor sem élünk vele. Magunkban bízunk a legjobban és megszoktuk, hogy magunkra számíthatunk. Ez az áldozati hozzáállás tovább fokozza a lassú elszigetelődés érzetét. Nem az a fontos, hogy ez megfelel-e a valóságnak, hanem az, amit mi igaznak hiszünk ebben a helyzetben. És mi abban hiszünk, hogy egyedül kell álljuk a sarat. 

Elveszett érdeklődés. Idővel már nem tud felcsigázni semmi. Tragikusan érdektelenné válunk. Lelketlenül mintegy gépiesen tesszük a dolgunkat. Míg korábban fontos volt a munkánk minősége, most nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget neki. Rutinból is kihozzunk belőle egy szintet, anélkül, hogy különösebben odatennénk magunkat. És nem is hoznak lázba az újabb céges, szakmai kihívások. Elkezdünk felületesen jelen lenni az életünkben. A közönyösség rányomja a bélyegét minden napunkra, az igényességünkből is alább adunk. 

Hiányzó szenvedély. Az egész életünket parkolópályára helyezzük és a leállósávból szemlélődünk. Valamikor változó intenzitással teltek a napjaink. Igazi emberként ültünk az érzelmi hullámvasúton, bizonyos dolgok felspannoltak, mások lehúztak. Lehettek ezek munkahelyi vagy épp magánéleti történések. Ehhez képest, jelenleg minden iránt egykedvűen vagyunk. Egy jól elvégzett munka után kapott prémium ugyanúgy nem hoz izgalomba, mint egy wellness hétvége a kedvesünkkel. Valami megtört bennünk. Életünk olyan szakaszába értünk, ahol nem tudunk túllépni a fásultságon, nem billent ki semmi. 

Kiüresedő kapcsolatok. Olyan elsődlegesen kiemelt kapcsolat is veszélybe kerülhet, mint a párkapcsolatunk. Otthon sem vagyunk képesek kellő érdeklődést mutatni. Hazaérve nincs erőnk foglalkozni a párunkkal. Nincs ötletünk, nincs lelkesedésünk. Az egykor izgalmas és szeretetteljes viszonyunk teljesen leül. Ha ez kölcsönössé válik és egyik fél sem próbálkozik felrázni a románcot, akkor véglegesen ellaposodhatunk. Eltávolodhatunk egymástól, a közös igényeink eltűnnek és elhidegülünk egymástól. Változtatnunk kell, ha nem akarjuk elveszíteni a másikat. 

Pihenés nélkül. Fáradtak vagyunk, de nem tudunk leereszteni. Képtelenek vagyunk nyugodtan pihenni. Vagy hajt a kényszeres cselekvésvágy vagy a gondolataink nyüzsögnek folyton a fejünkben. Érezzük az elcsigázottságot, a kimerültséget. Talán nem is fizikálisan viselnek meg a napok, hanem lelkileg és ez ül ki ránk. Bírtuk mi jobban is a terhelést, úgy véljük ez csak ideiglenes. Ezért nem fogadjuk el a fáradságot, hajtjuk tovább magunkat, és akár mesterséges tuningot is bevetünk. Az energiaitaltól, a gyógyszeres serkentőig széles a paletta, hogy mozgásban tartsuk magunkat. Egész addig, amíg holtfáradtan össze nem rogyunk a nyúzottságtól. 

Testi tünetek. Légszomj, alvásprobléma, erős szívdobogás, mentális zavarok, függőség megjelenése. Akár egy pánik betegség tünetei. De felüthetik fejüket egyéb betegségek is. Lehet, hogy alapjaiban nem voltunk túl fogékonyak a betegségekre, most meg szüntelenül lerobbanunk. Vagy kialakul valamilyen súlyosabb egészségügyi probléma. A szervezetünk így figyelmeztet rá, hogy nagyon nem jó az irány. Ha mi magunk nem ismerjük fel a helyzetet, akkor a testünk gondoskodik a kényszerleszállásról. A kérdés az, hogy ebben is csak az akadályoztatásunkat látjuk vagy hajlandók vagyunk elgondolkodni és felismeréseket tenni? 

Egy főállású szülő ugyanúgy besokallhat, mint egy vezérigazgató. Ahogy egy marketinges is, akárcsak egy adminisztratív dolgozó. Mindegy mit csinálunk, a munkakörülmények, a túlzott érzelmi leterheltség, a fokozott stressz, a változatlanság vagy monotonitás, mind közrejátszanak abban, hogy elindulunk a kiégés felé. És nem is biztos, hogy el kell töltenünk évtizedeket egy szakmában, hogy ez megtörténjen. A reményvesztettség megélése felé egy folyamaton keresztül vezet az út. Ha monitorozzuk magunkat, rendszeres önellenőrzést végzünk, még azelőtt észrevehetjük a figyelmeztető jeleket, mielőtt végzetesen elsüllyednénk a kiégés mocsarába. Anna Helen Petersen ezt javasolja: „Ha küzdesz a kimerültség, a sértődöttség és a visszafojtott harag ellen, teljesen felőrölt a kiégés, és önmagad árnyéka vagy, akkor cselekedni kell, szavazni, és olyan megoldásokat keresni, amelyektől nem csak neked meg a hozzád hasonló kinézetű, beszédű és cselekvő embereknek lesz jobb az élete, akinek olyan családjuk van, mint neked – hanem mindenkinek.”  

Ha tetszett ez a bejegyzés, vedd fontolóra a benne foglaltakat, és használd ki a pihenőidőd, hogy kicsit megfigyeld magad, nem fenyeget-e téged is kiégés! 

Fotók: pvproductions, gpointstudio, freepik