„A mai világban az elhúzódó gyermekkor, melybe az amerikai életforma kényszeríti a fiataljait, gyakran senkiföldjének bizonyul, ahol a kamasz egyszerre érzi magát elvágva a gyermekkorától és a felnőttkortól is.” (Jeffrey Eugenides) 
Sokat változott a szülők viszonyulása a gyerekekhez az elmúlt évtizedekben. Bizonyos értelemben soha nem tekintették őket ennyire éretlennek. Más oldalról viszont, kötelezőnek érzik, hogy korán bedobják őket az élet egyes játszmáiba. Ez a kettősség aztán tetten érhető lesz az ifjú felnőttek lelkivilágában is. 

Látomások, hallomások. A sok elérhető tudás, köztük rengeteg félinformáció, illetve mások példája jelentősen hozzájárul, mit várunk el a gyermektől. Például, ha a baba sokáig nem mond egy hangot sem, beindul az aggódási folyamat. A hasonló korú játszóterező csemeték már mind gügyögnek legalább és ugyanezt látjuk a Facebook ismerőseink családjaiban is. Elkezdünk utána olvasni a neten és találunk mindenféle véleményt, mikor kell megindulnia a beszédnek. Az egész bizonytalanságot és feszültséget szül. Tanácstalanokká válunk és reménykedünk. Viszont rendkívül büszkék vagyunk, ha időben vagy még korábban elkezd a pici beszélni. Ez vonatkozhat az első lépések megtételére, a bilizésre és egyéb, a bébikorban sorsfordító cselekedetekre. Már ekkor is megnyugtatóbb, ha a gyerek jobb másoknál. És ezt a mentalitást szépen visszük tovább és építjük be az életébe. 

Csöppségek viadala. A szülők egy része szerint nem lehet elég korán kezdeni a felkészítésüket a versengésre. És ezt nagyon is komolyan gondolják. Már van, ahol az óvodába is felvételizniük kell a gyerekeknek. Szokják meg időben, hogy mindig a legjobb formájukat kell nyújtani. Ezzel elvesszük tőlük a gyermekkor szépségeit. Az önfeledt és az önmagáért való játék örömét. Manapság, ha játszik a gyerek, akkor is legyen jobb, mint a többiek. Dobja ügyesebben a labdát, előbb tanuljon meg biciklizni, nagyobb homokvárat építsen, kreatívabban legózzon. Természetesen, ha valamiben nem elég jó, akkor mi jövünk és kijavítjuk, feljavítjuk, megcsináljuk helyette, vagy ha kell, reklamálunk az érdekében. Végül is ő a szemünk fénye, a pici gyermekünk, aki minden támogatást megérdemel. 

Verseny van, önállóság nincs. Érdekes ez a kettősség. Ideje korán elvárjuk mondjuk, hogy érezze magáénak a felnőttek által preferált állandó vetélkedést. Mintha már a homokozóban is erről szólna az élet. Eközben más téren nem engedjük el a kezüket, nem biztosítunk önállóságot a számukra. Stresszeljük őket a teljesítménnyel, akár a legegyszerűbb dolgokban is, legyen az a kutyáról készített rajz minél tökéletesebb, ugyanakkor nem bízunk bennük, hogy képesek megteríteni az ebédhez anélkül, hogy ne törnének el egy tányért. Gyakoroltatjuk a kosárra dobást a hátsókertben, mert a hétvégét meccs lesz, de nem engedjük őket el egyedül a szomszéd utcában lévő barátjukhoz. Inkább kocsiba vágjuk magunkat és leguruljuk azt a 100 métert. Skizofrén hozzáállás ez. Követelünk, de nem bízunk. Teljesítményt várunk, de nem adunk szuverenitást. Félünk, hogy nem lesznek elég jók, de nem félünk, hogy nem lesznek elég önállók. 

Magunkhoz viszonyítva. A viselkedésükkel szembeni elvárásaink is visszásak. A teljesítményhez hasonlóan gyakran elvárjuk tőlük a felnőttes viszonyulást. Ugyan bizalmi szinten gyerekként tekintünk rájuk, de számítunk az érett cselekedetekre. Ne sírj, nem vagy már kisgyerek! Nem lehetsz fáradt, tegnap korán ágyba kerültél! Ne cirkuszolj az utcán, ne hozz kínos helyzetbe! Ilyenkor magunkból indulunk ki. Felnőtt fejjel gondolkodunk. Ugyan, miért ne sírhatna? Miért ne lehetne fáradt? Hogy másként fejezze ki az ellenállását? Ideje korán szeretnénk, hogy felnőttként kezelje a szituációkat és felnőttesen viselkedjen, de ehhez nem adunk támpontokat. Csak tiltani és nem elmagyarázni, nem feloldani, nem megoldás. Ettől csak kellemetlenül érzi magát. Úgy véli, amivel rendelkezik az nem megfelelő reakció, de nincs más az eszköztárában. Még nincs. Meg kell majd tanulnia, miként reagáljon ilyenkor. Ebben fontos szerepünk van és lesz. De azt ne várjuk egy gyerektől, hogy szép, kerek egész mondatokban megfogalmazza, ha valami bántja. Ez nekik még nem megy. Megjegyzem, a felnőtt embernek sem mindig sikerül. 

Digitális játékszerek. Korán a gyerek kezébe kerülnek a különböző kütyük is. Kényelmes, nagyrészt passzív figyelemelterelő cuccok. Tökéletesen és hosszan lekötik őt. Sokszor jobban kiigazodik rajtuk, mint mi magunk. Kevesen korlátozzuk ezen eszközök használatát. És nem is óvjuk eléggé tőlük, így hamar megalapozhatjuk a függés útját. Elgondolkodtató. Azt nem engedjük, hogy összevágja a gyümölcsöt egy késsel, nehogy megvágja magát. Nem engedjük mosást indítani, mert nem tudja hogyan kell. De a telefont vagy a tabletet kiválóan kezeli. A hétköznapokban gyakorlatiasnak lenni ugyanúgy meg kellene tanulniuk, mint az érzelmek kezelését és kifejezését. Ismerje meg a mosógép bekapcsolását, darabolja csak a zöldséget, gyümölcsöt a felügyeletünk mellett. Mutassuk meg mit, hogyan kell. Próbálkozzon és hibázzon otthoni keretek között, szerezzen értékes tapasztalatokat és tudást. 

Szülőként hatalommal bírunk a gyermekünk, gyermekeink felett. Ez a hatalom lehet pusztító vagy építő, rájuk és a kapcsolatunkra nézve. Nem mindig lehet eldönteni az első időkben, hogy a döntéseinkkel és a tetteinkkel valóban szolgáljuk-e őket. Ezért lényeges a tiszta és felelős gondolkodás. Túl látni a divatos rivalizáláson, mások legyőzésén, és arra figyelni, hogy ne felnőve, képességek és ismeretek hiányában kelljen csalódnia a fiatalnak addigi önmagában és a világban. Amint azt Szendi Gábor mondta: „Amit a szülő hisz a gyermekéről, azt a gyermek tényként észleli, nem pedig feltevésként. Hiszen a gyermekek világában a papa és a mama a biztos pontok, amit ők hisznek, gondolnak, mondanak, az jelöli ki, milyen a világ.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is. 

Fotó: freepik