„Ha elkötelezettjei vagyunk valakinek vagy valaminek, akkor feladni nem lehet alternatíva.” (Adam J. Jackson) 
A házassági évfordulónk közeledtével eszembe jutott egy kényes téma. Az elkötelezettség, illetve ennek hiánya. Megosztó fogalom, főleg a házassággal kapcsolatban. Azonban tapasztalatom szerint nem csak a privát szféránkban vállalunk nehezen elkötelezettséget, hanem úgy alapjaiban az életünk egyéb területein is.
„A megszokás következtében még a legragyogóbb tehetség is veszít magából.” (Ludwig van Beethoven) 
Legyünk tisztában vele, hogy ha nem mi töltjük meg az agyunkat gondolatokkal, akkor ezt megteszik mások. Választhatunk, valami tartalmasat teszünk bele, a saját ízlésünknek megfelelőn vagy befogadjuk azt, ami kapunk. Az utóbbi kockázatos, mert a környezetünk befolyást szeretne gyakorolni ránk. Ömlenek felénk a hírek, a reklámok, az információk, és mindegyike hatással bír. Ha elég sokat látjuk őket, beszivárognak a fejünkbe, és letáboroznak a gondolatainkban. Formálják az elképzeléseinket, a véleményünket. Ráadásul ez nem mindig érhető tetten azonnal. Mert mondhatjuk, hogy azért mert annyit hirdetik, még nem fogom megvenni ezt a mosóport, azt a margarint, stb. De beengedtük az információt, így az a tudatalattinkba gyökeret ver. Például, aki rendszeresen sok negatív témájú hírt néz, olvas, annak a hozzáállása is megfigyelhetően pesszimistábbá válik. A reklámok sem feltétlenül egy terméket adnak el nekünk. Hatásvadász módon, hosszútávon elültetik bennünk a jobb és gazdagabb élet szellemiségét. Erre alapozva pedig, idővel vásárolni, költeni fogunk. Az internet pedig még személyre szabottabban próbál irányítani minket, hisz komplex rendszerként, figyelve az érdeklődésünket, nekünk szóló tartalmakat és reklámokat jelentet meg. Erről bővebben ebben a cikkben írtam.
„A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag.” (Gárdonyi Géza) 
A születésünket követően szembesülünk a legtöbb korláttal. Kiszolgáltatottak vagyunk, nem vagyunk önellátók, meg kell tanulnunk enni, kúszni, mászni, járni, kommunikálni. Mégis ekkor vagyunk a legnyitottabbak, hogy az akadályokat legyőzzük. A csöppségek nagy tanítók, befogadók a világra, nem ismernek lehetetlent, és nap, mint nap tanulnak valami újat. Aztán életünk előrehaladtával, gyakran nem legyűrjük a korlátokat, hanem mi magunk állítjuk fel őket. Talán a látszólagos biztonságunk, vagy a kényelmünk kedvéért, de bezártabbak leszünk.
"Ha nincs öröm, nyugalom és könnyűség abban, amit teszel, az még nem feltétlenül jelenti, hogy mást kéne tenned. Elegendő lehet csak máshogyan tenni. A "hogyan" mindig fontosabb, mint a mit. Nézd meg, képes vagy-e sokkal több figyelmet szentelni a tevékenységnek, mint az eredménynek." (Eckhart Tolle)
Mindig lenyűgözőnek találtam, hogy a nők tudnak egyszerre több dologra is figyelni. Miközben etetik a gyereket, megfőzik a vacsorát, és beszélnek a telefonon. Ez a nők kiváltsága. Férfiként ezt sosem tudnám utánuk csinálni. Nekem olykor egy dologra is nehezemre esik koncentrálni. Élénken él bennem, amikor kérdezek valamit a feleségemtől, aki épp tesz-vesz, majd percekkel később megérkezik tőle a válasz. Ilyenkor megtorpanok egy pillanatra, aztán rájövök, hogy ez a kérdésemre szánt felelt volt, némi fáziskéséssel.
"Mi nem tanítjuk meg az embereknek, hogyan legyenek kedvesek. Egyszerűen kedves embereket veszünk fel.” (vállalati szlogen) 
Bizonyára mindenki ütközött már falakba ügyintézés kapcsán. A bürokrácia, a komplikált ügyvitel, a modern emberi életmód elengedhetetlen kelléke. A „kedvencem”,amikor beszélünk valakivel, de mintha nem is ember lenne, hanem egy gép, ami előre betanult szöveget szajkózik. És mi sem emberek vagyunk a szemében, hanem egy ügyfélszám, egy azonosító, amelyet a megfelelő matematikai műveletekkel rendezni lehet. Hol marad az együttérzés, a segítő szándék, a személyes emberi hangnem? Bizonyos cégek szemléletében valóban nincs szükség ezekre. Mégis újra és újra megmutatkozik, hogy a siker egyik fő lételeme az ember.
„Milyen jól érezhetnénk magunkat, ha nem kellene egyfolytában a boldogságra gondolnunk!” (Aldous Huxley) 
Hazánkban is egyre terjed az a meglátás, hogy legyünk mindig boldogok. Egész komoly irodalommal rendelkezik ma már, a legyünk boldogok, ha kell, ha nem tézis. Legyünk boldogok, ha nem is vagyunk azok. Mert a pozitív hozzáállás majd azzá tesz. Tényleg azzá tesz minket? És valóban jó, ha mindig boldogok vagyunk? Vagy ez csak amolyan amerikai hurráoptimizmus?
„Ahhoz, hogy a gondolatainkat kicseréljük, kölcsönös bizalomra van szükség, s mihelyt ezt megtaláljuk egymásban, biztos, hogy mindketten szilárdabban állunk a lábunkon.” (Anne Frank) 
Ha egy filmben elhangzik a „bízhatsz bennem” mondat, akkor biztosra vehetjük, hogy ebben a fickóban tutira nem lehet megbízni. Sajnos a valóságban ez ennél kicsit bonyolultabb. Nem feltétlenül azért bízunk meg valakiben, mert mondja, hanem sokkal inkább azért, mert rászolgált. Az élet minden területén bizalmi kapcsolatokra van szükségünk. A céljainkat egyedül tűzzük ki, de teljesülni közösségben fognak. Legyen az egy boldog házasság, egy munkahelyi projekt vagy cégindítás, a megfelelő emberek és a bensőséges kötelékek elengedhetetlenek. A bizalom egyike a legerősebb kohéziós elemeknek, amelyek a kapcsolatainkat építik. Az őszinteség hiányáról már ejtettünk is szót, most nézzük meg, mivel nyerhetjük el mások belénk vetett hitét, mivel építhetjük erősebbre viszonyainkat.
„Ha az igazat mondod, nem kell emlékezned semmire.” (Mark Twain)
A napokban esett meg velem a következő sztori. Felhívott egy ifjú hölgy egy nívós befektető cégtől, hogy egy kollégájuk jegyzetében szerepel a nevem, mint akit mostanában esedékes felhívni. Mivel a kolléga átment egy másik divízióhoz a vállalatuknál, így most az ő és a vezetője feladata velem felvenni a kapcsolatot. Mondtam, ismerem a kollégát, egy nagyszerű ember, többször is beszélgettünk és egyfajta távoli, baráti viszonyt ápolunk egymással, de emlékeim szerint nem volt megbeszélve konkrétum szakmai témájú konzultáció végett. Ettől függetlenül, a hivatkozás alapja pozitív volt, így leültünk egy kedélyes személyes beszélgetésre, amely végén abban maradtunk, megfontolom érdemes-e tovább lépnünk. Pár nappal később azonban elértem telefonon a fiatalembert, akivel korábban társalogtunk, és mikor gratuláltam volna neki az előléptetéséhez, akkor csak hallgatott mélyen. Elmondta, nincs már a cégnél, otthagyta őket, teljesen más irányba kezdett mozgolódni. Elég furán éreztem magam, ezért felhívtam a hölgyet, hogy tisztázzam a helyzetet. Mint kiderült, cégüknél ez a protokoll, ezt kell mondaniuk. Én viszont úgy vélem, ha egy cég elvárja, hogy rábízzam a pénzügyeimet, és „alap” dolgokban mellébeszél, akkor bármi másban is ferdíthet. Ezért nem mondhattam mást, minthogy részemről ez a viselkedés kizáró oka bármilyen további együttműködésnek.
"A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk." (Erich Fromm)
A feleségem vetette fel, hogy az udvarlás témája megérne egy posztot. Mert hajlamosak vagyunk mostohán kezelni, és megfeledkezni róla. Idővel legalábbis. Pedig eleinte ez milyen nagy szerepet tölt be a bimbózó kapcsolatunk létében. Teljesen természetes, hogy elhalmozzuk a szívünk csücskét ajándékokkal, szívességekkel és közös időtöltésekkel. Mindenki igyekszik a legjobb oldalát mutatni. Később alábbhagy ez a törekvés. Már megszereztük, amit akarunk, és kialakul egyfajta megszokás. Jön a „tegnap is itt volt, holnap is itt lesz” mentalitás. Aztán nézünk nagyot, amikor egy holnapon még sincs már ott többé. Fenntartható-e az udvarlás folyamata? Hogyan válik hasznára egy párkapcsolatnak, ha újra és újra felfrissül érzelmi téren?
„Amikor szeretjük egymást, szeretetre méltóvá leszünk egymás előtt. Amikor becsüljük egymást, kölcsönösen érdemessé válunk a megbecsülésre. Amikor tiszteljük egymást, felnövünk ehhez a tisztelethez.” (John Drexler) 
A környezetünknek rendre azt mutatjuk, hogy mindig szépek, okosak, boldogok vagyunk együtt. Másokon is ezt látjuk, ezért ez a követendő példa, nem akarunk kimaradni. Belülről azonban irigyen szemléljük, hogy mások mennyire jól érzik magukat a társukkal. Ha a bőrükben lennénk, tudnánk, ők ugyanezt gondolják rólunk; „milyen gondtalan, szerető és boldog pár”. Nem dramatizálok, és nem akarom általánosságban leminősíteni a kapcsolatokat. Ám ha együtt vagyunk már egy ideje, valószínűleg találkoztunk krízisekkel. A kérdés csak az, megküzdöttünk-e velük, túljutottunk-e rajtuk, vagy még most is tapossuk ezt az időszakot?
