„Az udvariasság olyan, mint a szép dallam: bármilyen hangszeren játsszuk is, megkap.” (Gonda Béla) 
Egyre bunkóbbak vagyunk. Nem személyeskedem, ezt globálisan értem. Kommunikációnk számtalan eleme kezd kikopni az életünkből. Ezen a téren is felértékelődik az egyszerűsödés és a lényegre való szorítkozás. A tendencia pedig egyre nagyobb teret nyer. 

Csak semmi köszönöm! Elgondolkodtató az a cikk, amely azt ecsetelte, hogy ne köszönjük meg a ChatGPT-nek a kapott tanácsokat. A tisztelettudó gesztusok tízmillió dollárral növelik a működtető cég villanyszámlát. Szerintük feleslegesen emeli a költségeket és terheli a környezetet. Csupán hatékonysági szempontból megfontolhatjuk azt is, hogy a drága időnkből a továbbiakban ne költsünk köszöngetésre. Minden udvariasság időt vesz el az életünkből és ezt nem engedhetjük meg magunknak. Ne köszöngessünk, ne udvariaskodjunk, csak éljünk minél többet, az a fontos! Kommunikációnkban hagyatkozzunk pusztán a szükségesre, az éppen elégséges formulára! 

Helló, szia, szevasz! A tech szakemberek egy része a költségekre hivatkozva feleslegesnek tartja a programokkal való előzékenységet. A másik részük pedig elengedhetetlennek, hiszen ezáltal a gép is tanul, fejlődik, és kellemesebb stílusban fog kommunikálni. A felhasználók közül sokan ezt tartják normálisnak, ezért köszönik meg. Néhányan meg azért, mert amikor a gépek fellázadnak ellenünk, velük kíméletesebben bánjanak majd. A valóságban is kezdenek alapvető viselkedési normák eltűnni. Ilyen például a köszönés. Steigervald Krisztián gyakorta beszél róla, hogy ez nem a tahóság térnyerésében, hanem a kommunikációs lehetőségeink megváltozásában keresendő. A mai fiatalok pont telefonálásra nem nagyon használják a telefont. Az ciki, nehogy már rosszkor hívjam a valakit. Rá kell írni oszt kész. Majd válaszol, ha olvasta és van rá ideje. Így aztán a chatelgetések véget nem erővé válnak. Nincs reggel és este, nappal és éjszaka, csak az időtlen kérdések és válaszok vannak. Köszönésre a hozzánk hasonló jócskán felnőtt korosztály vesztegeti az idejét és a karaktereit az üzengetésekben. Ezen kívül más okok is közrejátszanak, de nem véletlen, hogy a való életben is háttérbe szorult a köszönés. Természetesen, ma is megoldható, hogy adott közösségen belül megállapodjanak a tagok, legyen ez iskola, munkahely, hogy ott a köszönés az elvárt norma. 

Házi szabályok. Egyébként igazságtalanul szóljuk le a telefont nyomogató ifjúságot. Mint oly sok mindent a nyomogatás szokását is gyakran otthonról hozzák magukkal. Nincs családi szabályrendszere a telefon használatnak. Mondjuk, lehetne száműzni a telefont a családi asztaltól. A vacsora a család ideje, nem a pötyögésé vagy telefonálásé. Vagy korlátozni lehet a használati időt. De sajnos a családi előírások akkor működnek, ha magunkra nézve is kötelezőnek tartjuk őket. A kommunikációs formuláink szintén a családban gyökereznek. Ha a szülők nem tanítják meg a gyereket köszönni, akkor valószínűleg nem is fog. Rendszeresen járunk busszal a kislányunkkal és egy reggel a felszálláskor a sofőr megjegyezte, hogy mindig milyen szépen köszön a kislánya. A jó modornak nem a dicséret a lényege, még ha jól is esik hallani. Inkább az, ha észreveszünk másokat, akkor ők is észrevesznek minket. Az idősebb generációt lényegesen jobban meghatározták, meghatározzák a személyes kapcsolatok. Van benne gyakorlatunk. A mai gyerekeknek is érdemes átadni a személyesség és az ehhez kapcsolódó kommunikációs és viselkedési normákat. Segíteni fog nekik eligazodni a való életben. 

Az ember nem gép. A sok udvariasságmentes és formális beszélgetésnek és levelezésnek a hátulütője, hogy gépként tekintünk a másikra. Egy teljesítő gépezetre, akinek az egyetlen dolga a feladatai elvégzése. Pedig ő első sorban egy ember és csak utána munkatárs. Éppen az emberi mivolta miatt hangoztatjuk, hogy milyen jó is lesz, ha majd a mesterséges intelligencia átvesz egy rakás munkakört. Csökken a hibaszázalék, növekszik a pontosság. Addig azonban minden az emberi mivoltot elismerő figyelmes gesztus számít. Induljunk ki saját magunkból. Kinek vagy kivel dolgozunk szívesebben? Aki határozottan kiosztja a tennivalónkat vagy aki ezen kívül megkérdezi azt is, hogy hozzon-e egy kávét, ha leugrik a büfébe? A napokban kaptam egy levelet, amelynek ez volt a zárósora: „Előre is köszönöm szépen segítségét és munkáját!”. Mennyivel jobban hangzik ez egy rövid, sima „Üdvözlettel”-nél? Nem nagy dolog. Bár most már tudjuk, hogy sokba kerül a techcégeknek és a mi időnkből is elvesz pár másodpercet. De szerintem az egymásra fordított apró, figyelmes, emberséges megnyilvánulások sokszorosan megtérülnek. Jól esik annak, aki adja és annak is, aki kapja. 

A figyelmes együttműködés üzenete. Az is előfordulhat, hogy szorult helyzetünkben azért jutunk valakitől extra segítséghez, mert emlékszik, mennyire korrektül bántunk vele. És ez lehet, hogy csupán annyi, hogy nem néztük levegőnek és köszöntünk neki. Vagy egyszer néhány mondatban kifejeztük az elismerésünket a munkájáért. Szeretem az utóbbi gondolatot. Mert be kell ismernünk, hogy másokkal szimbiózisban élünk. Az ő munkájuk kell ahhoz, hogy mi is megbízhatóan teljesítsük a miénket. Ha a raktáros nem rendeli meg a szükséges nyomtatványokat, nem lesz, amit kitöltsenek az ügyfelek. Ha a pénzügy nem utalja el a fizetéseket, nem lesz miből rendezni a számlánkat. Napestig sorolhatnánk, milyen sok helyen vagyunk mások kezében. Természetesnek vesszük, hogy a dolgok gördülékenyen működnek és egyből észrevesszük és sérelmezzük, ha valami probléma merül fel. Azt is észrevehetnénk, ha minden flottul megy. Ezért jó, ha az emojikkal, rövidítésekkel és egyszerűsítésekkel tarkított világunkban sem felejtkezünk el az udvariasságról. Amint azt Freya Stark mondta: „Az udvariasság olyan, mint a nulla a számtanban. Egymagában mit sem jelent, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük.” 
Nagyon köszönöm, hogy velem tartottál!

Remélem tetszett a bejegyzés. És elgondolkoztat azon, hogy mikor, kivel és hol alkalmazhatsz egy picit több figyelmességet? 

Fotók: YuliiaKa, lookstudio, freepik