„A házasság olyan, mint egy drága ruhaköltemény a nagy divatszalon bemutatóján. Bárki felveheti, de csak keveseknek áll igazán jól.” (Tony Curtis)
Már megint egy monogámiát dicsőitő cikk, sóhajtanak fel páran. Azért, hogy mennyire tartunk ki valaki mellett, a génjeink is felelősek. Ezért, aki úgy érzi, hogy a vérében van a csapodárság, az nyugodtan keressen más olvasnivalót. Nem a monogámia mellett szeretnék érvelni, hanem inkább azokra a civilizációs folyamatokra rámutatni, amelyek nehezítik a megállapodásunkat. Már azoknak, akik megállapodnának, de nehezen megy nekik.

Nagyobb kép. A falusiak életében mindig is fontos szerephez jutott a pletyka, a ki, kivel, mikor, hogyan, és hasonlók. Most ugyanezzel találkozunk csak épp globális szinten. Már nem csak a szomszéd a téma, hanem Brad Pitt is. Talán általunk nagyra tartott emberek privát életébe is betekintést nyerünk, ahol negatív példát találva kiábrándulunk. Előszeretettel csámcsogunk a pesszimista híreken, ezért a média is ilyesmit tálal fel nekünk. Ez pedig megerősíti, azon hitünket, hogy egyre kevesebb a hosszútávú és boldog párkapcsolat.

Sérült családi minták. Sokan hazulról hozzák az aggodalmunkat, mert csonka családban felnőve nem látták a pozitív mintát. Veszekedést, válást, azt igen, de egészséges családi modellt nem igazán. „Az apámnak sem sikerült jól a házassága, az enyém sem fog.” Ennek hatása erősödik, amikor párosul a sajtóból származó képekkel, amikor a tökéletes álompárnak tartott ismert személyiségek útjai is elválnak. Egy olyan tömeges nézet formálódik, amely sugallja, hogy nem létezik tartósan örömteli házasság, párkapcsolat.

Torz világkép. A mai média által mutatott és sulykolt értékrend, eléggé visszás. A külsőségek, a pénz, a szépség, a siker hajszolása vannak a középpontban. Maximálisan egyoldalúnak feltüntetve a társadalmi elismertséghez szükséges dolgok elemeit. Miért ne érezhetné sikeresnek magát egy anyuka, aki felneveli a gyermekeit, aki útjukra tudja bocsátani őket? Nem ez a látványos siker ma. Vagyis nem látványos, így nem siker. Talán ez sosem volt látványos, de nagy kitartást kívánó rendkívül tekintélyes eredmény.

A külső világ szavát követjük. Hogy mit tartunk vonzónak biológiailag és mi a jelen kor követelménye, az két különböző dolog is lehet. Amikor a külső nyomás hatására elnyomjunk magunkban az igazi vágyainkat, akkor ugyan büszkén állhatunk be a trendi sorba, egyben életre hívunk magunkban egy kétséget. A kételyt, hogy vajon jól választottunk-e? Hiszen csinos vagy épp gazdag, ahogy ez ma menő is, de valahogy mégsem az igazi. Ha nem ő az igazi, ez az elhatalmasodó kételkedés jelentősen aláássa az elköteleződésünket. Gondoljunk Stendhal szavaira; „Nem illik szeretni azt, akit szégyellenénk házastársul kívánni.”

Az újdonság varázsa. Minden téren hozzászoktunk agyunk állandó stimulációjához. Napi szinten, mint egy falat kenyér úgy kell a számunkra valami újdonság, valami meglepő, valami, ami más. A fogyasztói társadalomba beleszületve tudjuk, hogy mindig jön valami új, valami, ami jobb, mint, ami addig volt. Mint a sikerre vonatkozó klasszikus mondás: „a jó élet egy még jobb élet megrontója”. Ki tudja, ki jön velünk szembe holnap, vagy akár ma délutánt, aki sokkal jobb, amint akivel egész addigi életünkben találkoztunk.

A bőség zavara. Túl sokat látunk. Túl sokat hezitálunk. Túl sokat várunk. Mindezt azért, mert attól félünk, ha ma igent mondunk, holnap lemaradunk valamiről, amit nekünk szán a sors. Nem merünk lépni, mert a kínálat nagy, és bár a nekünk megfelelők száma ugyan lényegesen kisebb, de mit lehet tudni, mit hoz a jövő. Ebben az elgondolásban nagyban benne van az is, hogy fogalmunk sincs, mit várunk el egy kapcsolattól. Amíg nem tudatosítjuk az igényeinket, nem is felelhet meg neki senki. Ha mégis sikerül rendbe tenni az elvárásainkat, és találunk egy megfelelő jelöltet, akkor meg hirtelen megijedünk attól, hogy elköteleződjünk az irányába. Mert az azt jelentené, hogy a válogatás korszakának vége szakad.

A környezet, amelyben élünk befolyásol, és a hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat teljesen. De a döntés szabadsága a miénk. Akkor is, ha úgy érezzük helyénvalónak, ha nem köteleződünk el, és akkor is, amikor a legjobb meggyőződésünk és érzéseink szerint kikötünk valaki mellett. Soha nem az adott társadalmi elvárás kell legyen a döntnök, hanem a mi saját vágyaink és hitünk. Ez utóbbi kettő ugyanis képes lesz megadni a lehetőségét egy boldog párkapcsolatnak. Ám az már egy másik történet, ahol nekünk szintén tevőleges főszerep jut majd. Honoré de Balzac szerint; „A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít, igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni.”

Tetszett ez a poszt? Akkor oszd meg másokkal is!