Boldogtalanság. Ez az, ami kell nekünk!

5 pont a negatív gondolkozás létjogosultságáról

„Az ember csak akkor értékeli igazán a boldogságot, ha már a boldogtalanságba is belekóstolt.” (Liviu Rebreanu)
sydney-sims-519706-unsplash.jpg
Manapság a pozitív gondolkodás és életszemlélet folyik a csapból is. Már-már szélsőségesen arra ösztökél mindenkit, hogy legyen jókedvű és boldog mindenáron. Aki pedig nem az, az bizony érezze kellemetlenül magát, hogy ennyit nem tud megtenni önmagáért. Pedig a boldogtalanságnak, a negatív gondolatoknak nem csak helye van az életünkben, hanem értelme is. Mint azt az alábbiak is mutatják.

Felkészít és fejleszt. Olyan eshetőségekre is, amelyekkel nem számolunk a nagy megszállottságunkban. Dőreség az elvakult pozitivizmus miatt csak a legjobb opcióra gondolni. A másodlagos terv, illetve a menekülési útvonal, nem a megfutamodást és a feladást szolgálja. Sokkal inkább a sérülékeny pszichénket oltalmazza. Azok, akik kalkulálnak a negatív eshetőségekkel, kimutathatóan pontosabban eltalálják egy jövőbeni esemény kimenetelét. Ha görcsösen el akarunk érni valamit, ami nem sikerül, és nem ismerjük be a bukásunkat, akkor felelősséget sem tudunk vállalni azért, hogy legközelebb a tanulságokkal gazdagabban próbálkozzunk újra. Ez a jobban, okosabban, eredményesebben elve, amely a tanulékony és fogékony elme sajátja. A fejlődőképes ember egyetlen járható útja.

Amikor szenvedünk, növünk. Ilyenkor hajlunk olyasmiket is figyelembe venni, amelyet egyébként nem. Ha jól mennek az ügyeink elsiklunk egy rakás dolog felett. Ha nem, agyalni kezdünk. Miért történt? Hogyan történt? Történhetett volna másképp? Elemzünk, kombinálunk, magyarázatokat keresünk és következtetéseket vonunk le. Gyakran csak akkor kapjuk meg a válaszokat, amikor túl vagyunk a problémán, például egy szakításon. Akkora tisztulnak le a gondolataink. Megszabadulunk a dühtől és egyéb felfokozott érzelemtől, amelyek gátjai a felismeréseknek. A gyász helye megvan az életünkben. Amikor keresztülmegyünk rajta és türelemmel kivárjuk a végét, akkor a tapasztalatokkal felvértezve kezdhetünk bele életünk következő szakaszába.

Türelemre tanít, reális képet mutat. A fájdalom illetve a probléma mértékétől függően telik időbe valamit feldolgozni vagy megoldani. Ma divat mindent azonnal akarni és megkapni. De a nagyobb gondok esetén hosszabb lefutási ideje van a gondolataink kikristályosodásának. Lefoglalják az elménket és bele kell törődnünk, hogy bizonyos lelki folyamatok nem azonnal emészthetők meg. Nem érdemes például egyik kapcsolatból a másikba menekülni. Idő kell hozzá, hogy rájöjjünk mit rontottunk el. Mert azt hirtelen felindulásunkban is látjuk, az exünknek mit kellett volna másképp tennie. De személyünket és a tetteinket reálisan megítélni csak a belső érzelmi viharok és a harag lecsengését követően tudjuk. Így ezeket a hibákat elkerülhetjük, tudatosítva őket, jó eséllyel nem visszük tovább egy újabb viszonyba.

Érzelmileg gazdagabbak leszünk. Minden nehézség, amit keresztül megyünk, kell nekünk. Olyan érzelmi érésen biztosítanak, amely nélkülözhetetlen a felnőtté válásunkhoz. Teljesen más szemmel nézünk a világra, amikor megéltünk már kemény dolgokat. Együttérzőbbek, beleérzőbbek, megértőbbek leszünk. Emberileg egy magasabb szinten működünk, szenzitívebbekké válunk embertársainkra. Ez akár jelenthet jobb emberismeretet, megérzéseket, bizonyos helyzetek megfelelő értékelését. Segít a döntéshozatalban, a mérlegelésben. És nem utolsó sorban a lelki diszkomfort érzés mellett többre értékeljük a magasztos és örömteli pillanatokat. Csernus Imre szerint; „Érzelmileg felnőni azt jelenti, hogy felelősséget vállalok az adott helyzetben jelentkező pozitív és negatív érzéseimért egyaránt, és ezt a magam számára hangosan is ki merem mondani.”

Menthetetlenül veszítünk. A csak pozitív hozzáállás nem ment meg minket. Lehetünk optimisták, ha nincs mögöttünk a valóság, akkor sehova sem jutunk. A tudás hatalom, az optimizmus meg a hajtóerő. De vétek lenne arra számítani, hogy csupán a derűlátásunkkal eredményt érhetünk el mondjuk egy szakértelmet igénylő területen. Ha nem képezzük magunk abba az irányba, amelybe haladunk, akkor mindez kevés, azok megelőznek bennünket, akik mögött kompetencia is áll. Arról nem is beszélve, hogy egy negatívabb önértékelésű ember, hiába mondogat magának pozitív megerősítéseket, mivel az nem egyezik a magáról alkotott önképével, a tudatalattija elutasítja és még értéktelenebbnek érzi magát.

A fent és lent, a jó és a rossz, a jin és a jang, mind az élet kettősségét hordozzák. A jó kedv és a rossz kedv szintén fontos ellenpólusai egymásnak. Ahogy a boldogság és a boldogtalanság is. És mindkettőjük hozzájárul az életünk formálásához. Szükségünk van a boldogtalanságra is. Nagyon. Nem a végeláthatatlan depresszióra, hanem az egészséges negativizmusra. Amint azt kissé kisarkítva Feldmár András is megfogalmazta; „Én olyan pesszimista vagyok, hogy ha a legrosszabb nem következik be, akkor boldognak érzem magam. Az optimisták gyakran szenvednek, mert ők állandóan csalódnak. Engem viszont mindennap nagyon pozitív meglepetések érnek.”

 

Ha tetszett ez a poszt, a világért se ess át a ló túloldalára, és ne lubickolj az önsajnálatban. De használd a negatív érzelmeid, élményeid a haladásodhoz.

Fotó: Sydney Sims, Unsplash