„Az idő is hozza és viszi a dolgokat, önkényesen, nemcsak mi állítjuk be cselekedeteinket és a jelenségeket az időbe. Van az, hogy a pillanat elhoz egy lehetőséget, s ennek pontos ideje van - s ha elmúlt a pillanat, egyszerre nem tehetsz semmit többé.” (Márai Sándor) 
Az idő megfoghatatlan. Az idő megállíthatatlan. Az idő könyörtelen és kíméletes egyben. Átgázol bármin és eljuttat bárhová. Minden csak idő kérdése. Mit látunk benne? Barátot vagy ellenséget? Sziklaszilárd rendíthetetlensége számunkra is garantál biztos pontokat. 

A fájdalom enyhítése. Az egyik legközismertebb hivatkozás az idő kapcsán a fájdalom csillapítás. Egy folyamat részesei vagyunk akkor, amikor a veszteség érzésből fel kell emelkednünk. Amikor már csak az elengedés marad, illetve a gyász feldolgozásának egymást követő szakaszai. Az idő múlásával valóban tompul a belső gyötrődésünk. Nem gyorsítható fel, nem kerülhető ki, nem halasztható el. Megjátszhatjuk, hogy túl vagyunk rajta, de ez csak álca, hamisság, amely még több problémát és szenvedést szül. Áltatjuk magunkat és a körülöttünk lévőket is. Ezért lesz oly gyakran egy tönkrement párkapcsolat után közvetlen létesített viszony a boldogság helyett a menekülés fellegvára. Sem mi, sem a másik nem lesz őszintén boldog, mert a sötét fellegek még beárnyékolják az öröm napsugarait. Nem az a dolgunk, hogy mesterségesen elhessegessük őket, hanem az, hogy megvárjuk, amíg maguktól eloszlanak. Amint az időjárásba sem piszkálhatunk bele, a fájdalom feldolgozását nem lehet sürgetni. Szakemberek megfigyelték, hogy hiába adnak gyakorlati tanácsokat traumatizált embereknek, miként fejezzék ki az érzéseiket és gondolataikat, mindaddig, amíg még a hatása alatt állnak a történteknek. A friss élményt követően a düh, a kín köti le a figyelmüket és nincsenek kész a stresszkezelésre. Az ilyen javaslatok inkább szorongást és depressziót okoznak. Akkor jelentenek valós segítséget, ha kellő idő telt el, már eltávolodtak az eseménytől, és feldolgozták a fájdalmat. 

Személyes életút. A MI árnyékában egyre fenyegetőbb a feleslegessé válásunk. A munkánk, a tudásunk, a személyünk, mind nélkülözhető lehet a jövőben. De bármilyen okos és tanulékony is egy gép, van egy különleges képességünk. Az idő múlásával, a tapasztalatok felhalmozásával, az életpályánkon keresztül megszerzett ismeretek alkalmazása. Ez több, mint a meglévő tudásunk használata, ez a megélés, az érés rendszere. Amikor felismerjük, melyik szabályt kell megszegnünk. Amikor másként döntünk, mint a logika, az értelem diktálná. Amikor bizonyos értékek mentén felülírjuk a megszokottat. Intuitivitás, megérzés, belső sugallat, emberség, sok minden állhat e mögött. Például, nézzünk meg egy fiatal sportolót. Hogyan edz, mi hajtja, miképp készül fel mentálisan, miben hisz? Aztán nézzük meg évekkel később. Mennyit változik a játéka, a versenyszelleme, a motivációja? Egyedülálló módon formálják az útközben megélt élmények. Soha nem lesz senki, aki ugyanolyan, mint ő. Hiába is adnánk oda neki egy érett és sikeres atléta ismereteit újonc korában, nem feltétlenül tudná kamatoztatni. Az úton végig kell mennie, hogy hasznosíthassa a megtapasztaltakat. A személyünk érettsége olyasmi, amelyet csak idővel, a megszerzett élmények birtokában érhetünk el. 

Kihagyott ziccerek. Elnézem néha a felnőtteket, akik túlmisztifikálják a munkában betöltött szerepüket. A karrieren kívül nem érdekli őket semmit. Mások pedig annyira nem találják a helyüket, a felelősségüket, hogy fogalmuk sincs, mikor, hol lenne célszerű helytállniuk. Az ő kezeik közül kifolyik az idő, akár egy marék homok. Párosítsuk melléjük mondjuk, a szülőség feladatait. Megdöbbentő, milyen sok szülő van, aki nem élvezi ki a szülői mivoltát. Szinte kolonc a nyakukon a gyerek, mert időt kell rá szánni. Van egy sajnálatos olvasata ennek a hanyagságnak. A gyerekek egyszer lesznek újszülöttek, egyszer 5 évesek vagy 8 évesek. Egyszer teszik meg az első lépésüket, mondják ki az első szót vagy kapják meg az első jelesüket. Az ember az egyik leghosszabb ideig fejlődő emlős a földön. Évek sokasága szükségeltetik, míg önállóan is életképes lesz az utódunk. És még jóval több kell, hogy felnőve megálljon a saját lábán. Talán ezért is riaszt és fáraszt el már korán egyeseket a szülői munkakör. Ám amennyire terjedelmes folyamat épp oly hálás és gyönyörű. Felfedezni valamit együtt a gyermekünkkel, közös élményeket szerezni vele, számtalan vissza nem térő alkalmat jelenti. Ebből kimaradni és nem begyűjteni a közös emlékeket, hatalmas hiba. Mert ez összekovácsol, erősíti a köteléket, tanítást és tartós örömet ad szülőnek és gyermeknek egyaránt. Az idő adott. A csöppség felnövekedése tökéletesen alkalmas az együtt megélt pillanatok megragadására, az élmények gyarapítására, amelyekből életünk végéig erőt, energiát, szeretetet meríthetünk mi és a családunk is. Ez az időráfordítás mindig megéri. Az elmulasztása pedig kihagyott lehetőség, nem pótolható veszteség. 

Az idő múlása tőlünk független. Bizonyos dolgok megtörténnek és bekövetkeznek egyszerűen az idő előrehaladtával. Természetesen csökkenthetjük annak az esélyét, hogy úgy érezzük elvesztegettük az időnket. Ha tudatosan, felelősen és tartalmasan éljük az életünket, akkor az időt is értékesebbnek véljük. Mert percről perce, óráról órára, napról napra ad valamit nekünk. Akár megfogadhatjuk Csíkszentmihályi Mihály javaslatát is: „Élni annyit jelent, mint tettekben, érzésekben, gondolatokban megélni az életet. Ez a tapasztalás az időben történik, így végső soron az idő a legszűkösebb erőforrásunk. Épp ezért a leglényegesebb döntéseink közé tartozik, hogy mire szánjuk és mire szenteljük az időnket.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor még időben vagy, hogy szerezz egy példányt a blog válogatott cikkeiből. 

Fotó: vecstock, freepik