„A legnagyobb veszteség az elveszett gyerekkor.” (Gergely Ágnes)
A szülő rohan és ennek a rohanásnak aktív részese a kicsi is. Dobáljuk ide-oda, cipeljük magunkkal vagy épp sietősen bedobjuk a hivatalos gyermekmegőrzőbe, hogy délután csak kiváltsuk és vágtassunk vele tovább. Mintha egy dróton rángatott marionett bábu volna. Felmerül a kérdés, közben van ideje gyereknek lenni? Van lehetősége gyereknek lenni mellettünk vagy akár velünk? Létezik egyáltalán a felhőtlen gyermekkor?

Állandó méregetés. Korábban is képben voltunk és tudtuk melyik ismerősünk, rokonunk gyermeke eminens. Ki az, akinek a kezében a szorzótábla is arannyá válik, de legfeljebb évente párszor néztünk szembe ezzel a nagy családi találkozókon. Most a közösségi oldalakon minden apró csodatevésről értesülünk, azaz folyamatosan az orrunk alá dörgölődik mások jogos dicsérete, ügyessége, büszkesége vagy egyszerű önfényezése. És ha nem állunk elő mi is valamivel, akkor ezek a nyomasztani kezdenek. Nyomás helyezkedik ránk és családunkra, hogy mi is mutassunk már fel valamit. Ebben az érzelmileg túlfűtött állapotban pedig nagyobb eséllyel fordulhat elő, hogy kibeszéljük sikeresnek látott rokonainkat a négy fal között. A gyerekek szemében pedig igen visszatetsző és álságos képet fest, hogy otthon, tőlünk ezt hallják róluk, társaságban pedig, az ő jelenlétükben meg megy a jópofizás. Nem tudjuk a gyermekeket átverni, rövidesen átlátnak majd rajtunk.

Online világ. A legtöbbünk gyerekkorában még nem létezett internet és digitális világ. A mi szüleink idején még nem volt ennyi elektronikus gyermekfelügyelő eszköz. Okosabbnál okosabb tv-k, telefonok, tabletek. Érdemes csínján bánni velük. Jó hatásuk kétségtelen, például a finommotorikus mozgások fejlesztésében az érintőképernyős játékok használata segítségünkre lehet. A kritikus tényező itt is az idő. Mit és mennyit enged meg a felnőtt? Csak arra használjuk a technikát, hogy végre lekösse a csemete figyelmét, és leakasszuk ezt az izgő-mozgó pótkocsit magunkról egy kicsit, vagy tudatosan irányítjuk a történéseket. Mi a lányunk pici korában még a bébi csatornát is vele együtt néztük és mondtuk neki mit látunk. Nézd, egy bukfencező maci, egy bicikliző egér és hasonló nyalánkságok. Igen, eltudok képzelni ennél intellektuálisabb elfoglaltságot is, de ebben az esetben nem én voltam a fontos, hanem a gyerkőc. Később még inkább előtérbe kerül a szülői példamutatás. Papolhatunk ugyanis, hogy „ne használd a telefont annyit”, ha mi magunk is állandóan rajta lógunk és nyomogatjuk. Az első számú minták vagyunk gyermekünk életében. Ez jusson eszünkbe minden rossz szokásunknál.

Hol van az idő? Egy hazai statisztikai adat szerint egy átlagos szülő naponta hét percet beszélget a gyermekével, míg a televízió előtt 3,5 órát tölt. Ez az erőteljes és sokkoló üzenet az utóbbi hónapokban tejes dobozokon is felbukkant. Alapjában rémisztő ez a szám, főként mert szülőként az is felelősségünk, hogy időt szakítsunk a gyermekünkre. Nem választható, hogy ráérünk vagy sem. Vállaltuk a szülőség feladatát, ennek része a gyerekkel való foglalkozás is. Ugyanolyan program kell legyen a naptárunkban, mint a tárgyalások, meetingek, a foci a haverokkal, a fodrász vagy műkörmös és sorolhatnánk a felnőttként halaszthatatlanul fontos dolgainkat. A gyereknek helye van az életünkben és ezzel egyetemben a napi időbeosztásunkban is. Találjuk meg rá az időt. Talán nem mindig látszódik meg elsőre egy felnőtt számára, mondjuk, ha a dackorszakokra gondolunk, de a figyelem, a törődés és a játék hosszú távon mindig meghálálja magát.

Csináljon, amit akar. Engedjük, hogy a gyermek azzal foglalkozzon, ami érdekli, ami leköti. Hagyjuk rátalálni az őt érdeklő tevékenységekre. Játszhasson zavartalanul. Ha nem igényli az aktív jelenlétünket, ne zargassuk folyton újabb és újabb játszási ötleteinkkel. Ne kínáljunk alternatívákat, ne akarjuk mindenáron fejleszteni, okítani, nagyon sokat tanul ő a maga módján. Ráadásul a választott ténykedés megmutatja az érdeklődési körének az orientálódását is. Minél több mindent próbál ki a saját kezdeményezésére, annál több dologról tudja majd eldönteni, hogy vonzódik-e hozzá vagy sem. Később ennek nagy jelentősége lehet, például amikor egy szakkört vagy sportfoglalkozást kell választani. Örüljünk, hogy önállóan lefoglalja magát. Mi csendben húzódjuk meg a háttérben, ne avatkozzunk be, de azért legyünk kéznél, ha kellenénk. Azért, ha a tv előtt meresztené a hátsóját lépjünk közbe és tereljük másik vágányra. D.W. Winnicott pszichológus szerint; „A játék univerzális készség, elengedhetetlen „munka”, amelyre feltétlenül szükség van a felnőtté váláshoz, és elkísér egész életen át. A játék az egészséges mentális fejlődés kikerülhetetlen része.”

A túl sok inger és információ, amely ránk zúdul ellehetetleníti a nyugodt gyermekéveket. Hasonlítgatunk, méregetünk, megfeleltetünk és a már a korai években mintha egy futószalagra helyeznénk a picit, hogy kezdjen el teljesíteni. Mindenben a jövőre való felkészítést látjuk. Már a bölcsire is úgy tekintünk, mint egy dobbantó a következő szinthez az óvodához, ahonnan egyenes út vezet az iskolába, majd a jó tanulmányi eredményekkel a felsőoktatásba. Miért ne lehetne a gyerek egyszerűen gyerek és nem a kezdetektől az elkövetkező évtizedek atomfizikusa? Akár zseni, akár nem, az első éveiben a legegyszerűbb dolgokból is rengeteget tanul. Elég, ha vele vagyunk, ha szeretjük és néha kicsit vezetjük az úton a felhőtlen gyermekéveiben. Csukás István gondolata segíthet nekünk; „A gyereket sokszor leintik, hogy ne bohóckodjon, pedig pont arra kellene őket biztatni, hogy csak bohóckodjon, ameddig tud. Mindenkinek van egy saját kincsesbányája, a saját gyerekkora.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követőihez, hogy mielőbb értesülj az új bejegyzésekről.

Fotó: Pixabay