„A mai szülők 20 év alatt akarják felkészíteni a gyerekeiket az életre ahelyett, hogy megtanítanák őket arra, hogyan tudnak egy életen át alkalmazkodni a változó körülményekhez.” (Rudi Westendorp)
Akinek gyermeke születik, az onnantól, hogy egy apró teremtmény élete folytonos részévé válik, másképp nézi a dolgokat. Ekkor érezzük át milyen, amikor nem csak magunkért, de valaki másért is felelősséget kell vállalnunk. Felelősségünk pedig kiterjed arra is, mivel bocsátjuk majd útjára a nagybetűs életben. Míg a népmesékben elég volt hamuba sült pogácsát adni útravalóként, ma már más kerül a tarisznyába. Milyen tulajdonságokat érdemes fejlesztenünk, támogatnunk, hogy gyermekünk megállja a helyét az életben?

Nyitottság. A ma kisgyermekeinek olyan munkái lesznek, amelyek most még nem is léteznek. A világ elképesztő tempóban változik, így nem csak olyan problémákkal kell szembenézniük nagykorúként, amivel az addigi felnőtt társadalomnak még nem – túlnépesedés, élelmiszerhiány -, hanem hivatás terén is újdonságokra kell felkészülniük. Jó, ha elfogadók és befogadók az újdonságokkal kapcsolatban, ez megkönnyíti a helyzetüket.

Alkalmazkodóképesség. A nyitottság segít rá, hogy megtanuljanak alkalmazkodni. Míg pár évtizede a szülői szlogen az volt: „tanulj egy jó szakmát gyermekem”, addig mára ennek a jótanácsnak leáldozott. Egy szakma nem lesz elég. Egy életút során több, mint hét hivatással találkozhatunk a karrierünkben. A váltás teljesen megszokottá válik, és ez megköveteli a jó akklimatizálódó képességet. A rugalmas szervezetet kevésbé terhelik meg a hirtelen fordulatok.

A tanulás szeretete. Ez magával hozza, hogy az iskola inkább lesz kiindulási alap, mint végpont a pályafutásunk során. Igazából most is az, ha versenyben szeretnénk maradni, de később még inkább egy mérföldkő lesz csupán. Alapokhoz jutunk általa, amelyet magunknak kell tovább formálni és bizony időnként teljesen új utakra tévedünk majd. Ideális, ha megtanulják gyermekeink, hogy a tanulás jó és elengedhetetlen. És nem feltétlenül a könyv fölötti biflázásról szól, önmagunk jobb megismeréséről, tehetségünk felfedezéséről és kiterjesztéséről.

Önmotiváció. Gyakran kicsi korban azért is jutalom jár, ha valamiben részt veszünk, nem csak, ha eredményesen tesszük. Persze ez jószándékú megfontolás, azonban huzamosabb ideig ebben a felfogásban élve, kikerülve a munkaerőpiacra, állandó lesz a visszacsatolási igény. Még azért is dicséretet vár el a dolgozó, ha esős napokon bemegy melózni. Szerencsésebb elsajátítani a belső ösztönzést, és nem a külvilág biztatására várni. Sikereink erénye, ha magunkat tudjuk jobb teljesítményre sarkalni.

Türelem. Mindent azonnal akarunk mentalitású hétköznapjainkban nehéz a türelemről beszélni. A betárcsázós internet korában még a gyakorlatban is létező fogalom volt ez, a 4G korában, ami nem töltődik le már abban a pillanatban, amikor rányomok, az működésképtelen. Pedig rengeteg területen időre van szükség. Ahogy egy gyermeknek is el kell jutnia az önellátásra teljesen képtelen állapotból egy önfenntartó élethelyzetbe, úgy a szakmai előmenetelhez is türelemre van szükség. Az erőfeszítések fokról fokra juttatnak előbbre, miközben hibázunk, elbukunk, felállunk, okulunk és megyünk tovább. Ehhez kicsit több időre van szükség, mint egy app letöltéséhez.

Csapatszellem. Gyermekek tekintetében még nem beszélhetünk klasszikusan csapatmunkáról, de társasági emberkének lenni, benne lenni a kapcsolatokban, ez számukra is lételem. Barátkoznak, beszélgetnek, játszanak, nyitnak egymás felé, és bizony őket is megérinti, ha valaki nem viszonozza a kezdeményezésüket. Igaz, jóval könnyebben túllépnek rajta, mint azt mi tennénk. Bátorítsuk őket a közösségben való aktív részvételre, felnőve is előnyösebb helyzetbe kerülnek, ha képesek együttműködni másokkal. A csapatmunkára való készség kezdeti lépései a játszótéren kezdődnek.

Kezdeményezőkészség. Ez együtt jár a kíváncsisággal. Míg keveset tudnak a világról és őszinték tudnak lenni kérdeznek. Sokat. Ez sokszor az agyunkra is megy. De ők nem félnek a következményektől a korai időszakban, mert tudni és érteni akarnak dolgokat. Mint a felnőttek. A kudarcaik ellenére is biztassuk őket, hogy maradjanak érdeklődők. Segítsünk túl jutni nekik a rossz tapasztalatokon, mutassuk meg, ezek nem végzetes bakik, ideiglenes akadályok, melyeket legyőzhetnek. Ne alakuljon ki bennük egy félelem a csalódások miatt, maradjanak csak meg kezdeményezőnek.

Érzelmi intelligencia. Megismerni az érzelmeinket, felvállalni és szabadjára engedni. Nem szégyellni és magunkba zárni, hanem kifejezni. A megfelelő módon. Legtöbbünk érzelem világa felnőttként igen lekorlátozott. Szabályok, illem, családi szokásjogok határozzák meg mennyire vagyunk érzelmeink tudatában. Sírni nem bűn, fájdalmat érezni nem gyengeség, hanem az élet természetes velejárója. Ezt is megtanulhatják a gyermekeink tőlük, ha nem elnyomjuk az éppen rájuk törő érzéseket. Had fejezzék ki mi bántja őket, mi zajlik bennük, legyen az jó vagy rossz. A szenzitivitás és az ezzel való bánásmód az igényes kapcsolatok kialakításának akár munkában, akár a magánéletünkben.

Komoly címszavak ezek? Túl komolyak egy gyermek részére? Nem is az szükségeltetik, hogy ezt mintegy pedagógusi szigorral lenyomjuk a torkukon és elsajátítsák. Mi szülők figyeljünk arra, hogy a hétköznapok során mikor adódik lehetőségünk ezekben a gyakorlatban is példát mutatni. Egy vitás helyzet elrendezése egy kispajtásával. Egy rajz, ami valahogy nem akar sikerülni. Egy új környezet, ahol támogatjuk a beilleszkedését. Észrevétlenül, akár játékosan bővíthetjük az ismeretüket a környezetükről. Inkább terelgetni, mint mereven nevelni, hogy a gyermekkor élménye megmaradjon számukra. És miközben őket tanítgatjuk, észrevesszük, hogy nagyon sokat tanulunk mi magunk is. A javukat akarjuk, és a sajátunkat is szolgáljuk. Kísérjen minket Winkler Márta gondolata; „Miért van az, hogy önállóan és alkotóan gondolkodó embert szeretnénk gyerekeinkből nevelni anélkül, hogy nevelésük során hagynánk őket önállóan gondolkodni és cselekedni?”

Ha tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követői közé, hogy elsők közt értesülj az új bejegyzésekről.

Fotó: Ben White, Unsplash