„A dolgok értékét ritkaságuk határozza meg. Mivel az élet egyszeri és megismételhetetlen, az élet a legfőbb érték.” (Álló Géza)
Ez most nem egy klasszikus menedzser szemléletű időbeosztásról szóló cikk. Nem arra szeretnék rávilágítani, hogyan hajthatjuk meg még jobban magunkat, teljesíthetünk többet kevesebb idő alatt. Ez sokkal inkább az életünk teljességével foglalkozó gondolatsor lesz.

Elvinni és itt hagyni. Mindannyian ugyanannyi idővel bírunk napi szinten, de hogy mennyi adatik személyesen azt nem tudhatjuk. Úgy élünk, mint egy krőzus, ha az időről van szó. Van belőle elég, véljük. Pont úgy állunk hozzá, mint az egészségünkhöz, nem tulajdonítunk neki jelentőséget, amíg rendelkezünk vele. Aztán eljön a nap, amikor megszorulunk. Akkor értékelni kezdjük vagy kezdenénk. Hogy mit viszünk majd magunkkal, azt nem tudjuk. De anyagi javakat biztosan nem. A negyvenedik szép cipő, a tizedik sportkocsi, tutita itt marad. Jó lesz az örököseinknek. Vagy a marakodó örököseinknek. Nem mindegy, mit hagyunk hátra. A lábnyomunkon kívül. Mert, ahogy éltünk az nem csupán minket határoz meg, de sok másik embert is. Akik velünk éltek, dolgoztak, találkoztak. Ha sikerül nyomot hagynunk bennük, ha elmenetelünkkel űrt hagyunk másokban, akkor jól éltünk. Mert az örökségünk a szellemiség is, amelyet közvetítettünk és a szeretet, amelyet adtunk és kaptunk. Ez pedig jóval túlmutat a produktívabbak életről alkotott filozófiánál. Néhány ötlet, hogy ne csak átrohanjunk az életünkön.

Legyünk a szeretteinkkel. Elcsépelt javaslat, legyintünk, ám az emberi kapcsolataink és az általa kapott élmények azok a dolgok, amelyek elégedettséget adnak az életünkre visszatekintve. Ha van mire emlékeznünk, a szépre, a jóra, akkor sem ússzuk meg a fájdalmat, de kevesebb megbánással szembesülünk. Senki sem a főnökét sírja vissza a halálos ágyán, hanem, hogy nem látta felnőni a gyerekeit, mert a karrier volt a mindene. Ne legyünk restek és idézzük fel újra és újra, mennyire fontosak a szeretteink, a családunk, a közeli barátaink. És szakítsunk időt rájuk. Játszunk a gyermekeinkkel, ne csak rendszabályozzuk őket. Randizzunk a párunkkal, feleségünkkel, ha kell vegyünk ki egy napot, ami csak kettőnkké. Értékeljük magunk körül az embereket, amíg lehet. Az örömteli kapcsolatok garantálják, az utánunk maradó nagy hiányérzetet. Minél nagyobb ez az érzet, annál nagyszerűbb kapcsolatokkal rendelkeztünk. Legyünk velük minél többet.

Frissüljünk fel semmittevéssel. Mindig rohanunk valahova. Mindig ügyködünk valamin. Legtöbbünk a wc-re se megy ki anélkül, hogy magával ne vinné a mobilját. Még ott sem akarunk magunkban lenni. És egyébként sem csináljuk a semmit. Amikor semmit teszünk, akkor is csinálunk valamit. Nézzük a tv-t, olvasunk, pötyögünk a telón, rádiót hallgatunk. Belénk van táplálva, hogy olyan nincs, hogy csend és nyugalom legyen körülöttünk. Pedig néha jó kiüríteni az agyunkat, akárcsak a számítógép lomtárát. 20 perc séta, szigorúan zenehallgatás nélkül, vagy egy zamatos kávé, madárcsicsergéssel fűszerezve. Közben hagyjuk szabadon csapongani a gondolatainkat. Jót tesz a rendszeres rövid kikapcsolódás. Felüdít és csökkenti a torokszorító érzést, hogy nem szabadulunk a napi feszített teendők markából. Kopátsy Sándor szerint; „A semmittevés óráiban érnek meg a legnagyobb gondolatok. De csak azoknak, akik a tevékeny idejüket jól kihasználják.”

Adjunk értéket magunknak és a tetteinknek. Amikor teszünk valamit, annak legyen súlya. Vegyük komolyan a munkánkat és merüljünk bele. Ne úgy csináljuk, hogy rajtunk kívül mindenki más hozzáférjen. Ebben segítségünkre van, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Amíg csak kóricálunk, addig úgy elvagyunk. De elleni nem ugyanaz, mint igazán élni. Vannak képességeink, van tehetségünk, és, ha ezek kiaknázatlanok maradnak, akkor mindig macerálni fog a kétség, hogy vajon képesek lennénk-e többre? Biztosan képesek lennénk. Mert fejlődőképesek vagyunk. Csak az elhatározásunkon múlik, az pedig az önismeretünkön. Jól ismerni magunkat az időnk értékes kihasználásához vezet és tetteink megbecsüléséhez. Illetve ahhoz, hogy erőteljesebben átadjuk magunkat a flow élménynek, a harmonikus közérzetünknek.

Fejlődjünk, változzunk. Mindig helye van annak, hogy többek legyünk. Előfordul, hogy tanúja vagyok beszélgetéseknek, amelyek arról szólnak ki, mit olvas vagy éppenséggel mit nem. Nem tudom, én egészen kivagyok, ha pár napig nem veszek a kezembe könyvet. Röviddel ezelőtt egy költözés során akadt pár zűrös hetünk. Aki költözött már tudja milyen, amikor állandóan csomagol és pakol, de mintha nem akarna véget érni. Egybe folytak a napok és egyszer csak azt vettem észre, hogy mennyire hiányzik egy nyugodt este, amikor olvashatnék egy jót. Az olvasás csak egy dolog. Naponta találkozunk helyzetekkel, emberekkel, ahol és akiktől új ismeretekre tehetünk szert. Nyitott elmével járni, figyelni a körülöttünk lévő világot és tudatosan fejleszteni magunkat, élményekkel, behatásokkal és gondolatokkal gyarapít.

Gazdálkodjunk okosan. Mármint az időnkkel. Néha megkérdezünk másokat, mit csinálnak ekkor vagy akkor és gyakori válasz, hogy még nem tudom. Például, elhívjuk őket egy buliba, ők meg azt mondják még nem tudják jó-e nekik, mert fogalmuk sincs mi lesz aznap. Most szólunk, hogy mi lesz, nem? Nincs semmi konkrét tervük, még sem mondanak igent. Ezt alkalmazva szépen kifolyik a kezünkből az idő, és egyszer csak nem lesz holnap. Hatalmunk van fölötte, de csak akkor, ha döntünk az időtöltéseinkről. És ha nem osztjuk be minden létező percünket valami tennivalóval. Mert kell a tevékenység és kell az üresjárat is. Nagyon. Amint azt Nicolas Barreau mondta; „Egyetlen pont van csak, amikor mi uralkodunk az időn. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor teljesen elmerülünk az időben, és éppen ezért nem is érzékeljük. Ilyenkor kiiktatjuk ezeket a pici, máskor egymásba illeszkedő fogaskerekeket, ilyenkor könnyedén vitorlázunk az élet üresjáratában.” 

Ezt a posztot kedvenc nagynéném emlékének ajánlom, aki a sok nehézség közepette sohasem vesztette el az életbe vetett hitét.

Fotó: Lucas Favre, Robson Hatsukami Morgan, Unsplash