„Van olyan helyzet, amikor egy szorongó ember azért is képes szorongani, mert nem szorong éppen.” (Tari Annamária) 
Hajtunk, mint a güzü. Belakjuk minden percünket és annyira feszült tempót diktálunk, hogy már az furcsa, ha nincs semmi teendőnk. Ilyenkor gyorsan csinálunk magunknak, nehogy bűntudatunk legyen. Felfokozott életmódunk egyik nagy kísérője a szorongás. Szorongunk éjjel és nappal, szorongunk, ha van mit tennünk, és ha nincs, szorongunk, ha kell, ha nem. Ilyen az aggodalom örök körforgása. 

Teljesítmény alapú élet. Valóban számtalan helyen kell teljesítenünk. A munkában éppúgy, mint a háztartásban vagy a gyereknevelésben. Ügyelünk, hogy időbe befizessük a számlákat, rendben tartsuk a házat, reggelente mindig a hónunk alatt fityegjen az aktuális projektek naprakész aktája, valamint a gyereknek készen legyenek a házi feladatai és a tankönyveivel együtt bekerüljenek a táskájába. Ezekre rakódik minden egyéb, alkalmi elfoglaltság, a családi szülinapok, az házassági évforduló, a gyermek fellépése vagy a téli gumiztatás. Ember legyen a talpán, aki mindenhol a maximumot képes nyújtani. Pedig elvárják tőlünk, hogy ne csak részt vegyünk, de a részünket is vegyük ki mindebből. Mosolyogva, jókedélyűen, lelkesen és aktívan. Hova tovább fokozzuk még ezt? 

Közösségi nyomás. A probléma nem a számtalan dologgal van, amit kézben kell tartani, hanem hogy mind a mi kezünkben összpontosul. Mozgatjuk a szálakat, rendezzük a sorokat és próbálunk talpon maradni. Befeszülünk, rágörcsölünk és elhisszük például, azt a környezetünkből érkező sugallatot, hogy rossz szülők vagyunk, ha elfelejtjük betenni a kölyök tornacipőjét. Ez több sebből vérzik. Először is, miért mi felejtjük el, miért nem ő hagyja otthon. Egy iskolás gyermeket már meg lehet bízni és rá lehet szoktatni a saját cuccainak a rendbetartására. Meg kell tanulnia, hogy felelőssége van a dolgaival kapcsolatban. Szégyenkeznünk amiatt kellene, ha nem elég önálló. De amiatt sem tegyük, inkább időben adjuk meg az iránymutatást. A másik a környezetünk által támasztott elvárás. Az a hitrendszer, hogy kevesebbek vagyunk, ha nem felelünk meg annak az idealista képnek, amit a jó szülőkről, a nagyszerű munkavállalókról, a kiváló vállalkozókról vagy épp eszményi férjekről és feleségékről felállított a társadalom. Ez csupán egy kép. És mint olyan, erősen manipulált, retusált és agyon filterezett. Biztos, hogy minden ízében nem valós. Mégis igyekszünk idomulni hozzá és ha nem sikerül ezen is rágódunk. 

Nincs megállás. Van a világban egy hasonlóan tévesen elterjedt nézet, miszerint folyton csinálnunk kell valamit, különben megkérdőjeleződik a létünk. Aki nem elfoglalt, az nem sikeres, nem boldog, nem gazdag és ilyesmi. Arra sarkallnak, hogy mindig mozgásban legyünk. Így nehéz pihenni, megélni pillanatokat vagy örömteli élményeket gyűjteni. És ez elvezet a kimerüléshez és a kiégéshez. Nagyon nehéz lazításra bírni azt az agyat, amely mindig pörög, sosem nyugszik le. Izgulunk, hogy minden beleférjen az időnkbe, hogy minden rendben legyen. Nem állunk le és ettől elfáradunk. De igazából nem fáradhatunk el, mert van még mit csinálni és úgy egyébként is erre nincs időnk. Meg a fáradtság a lúzereknek való. Szóval izgulunk a feladataink miatt, aztán izgulunk, hogy nem tudjuk kipihenni magunkat, végül izgulunk azért is, hogy nem vagyunk elég jók a modern társadalmunk általi mércének. Benne vagyunk a szorongás csapdájában. A sok oldali feszültség nem teszi lehetővé, hogy kikapcsoljunk és fesztelenül pihenjük és azt sem, hogy elégedettséggel nyugtázzuk a napunkat. Jó kis ördögi kör ez. 

Nyugodtság van. Kell ez nekünk? Valóban erre a soha véget nem érős légkörre van szükségünk? A folyton jelenlévő frusztrációra? Ennyi az élet? Nem hiszem. A legtöbbet belesodródunk ebbe a helyzetbe. Elindítjuk a nagybetűs életünket, és egyre több kihívással szembesülünk. Válaszul pedig igyekszünk mindennek megfelelni. Nehogy bármilyen téren is alkalmatlannak bizonyuljunk. Közben elfeledkezünk az önmagunknak való megfelelésről. Pontosabban arról, hogy vannak igényeink és szükségleteink a kötelezettségeinken túl is. Lehet, hogy egyesek a minél nagyobb fáradtsági szintben mérik a kemény munkát és az eredményességet, de huzamosan ez nem járható út. A szervezetünk erejét veszti, a lelkünk szétmorzsolódik. A kevesebb most is több. Kevesebb felelősség, több szabadság. Kevesebb kötelesség, több idő, amit magunkra fordíthatunk. Kellünk magunknak. És a környezetünk is úgy veszi a legtöbb hasznunkat, ha egy kiegyensúlyozott, összeszedett, nyugodt, friss és kipihent személyként ténykedünk. Ne vállaljunk mindent magunkra. Osszuk fel a feladatokat egymás közt, úgy a családban, mint a munkában is. Legyenek társaink, hiszen együtt többre jutunk. Tegyük le a kezünkből a digitális eszközeinket és egészen le fog lassulni a világ. Újra észreveszünk majd apróbb dolgokat és tudunk felhőtlenül lazítani. Nem fogjuk lenyomni a masszívan uralkodó szemléletet, de a saját lelki békénk számára adhatunk és a körülöttünk élőknek mutathatunk egy kevesebb szorongással járó életvitelt. Amint azt E. E. Cummings mondta: "Csakis önmagad lenni egy olyan világban, amely mindent elkövet, hogy kiforgasson önmagadból - ez a legkeményebb csata, amit csak ember vívhat. Egy örökké tartó csata."

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is. És görgess még egy kicsit lejjebb. 

Fotó: marymarkevich, freepik 

U.i.:
Azt a hétszázát!!!
Nem, még csak hatszáz. A maival megszületett a 600. bejegyzés. Szép kerek szám. Talán magam sem gondoltam 7 évvel ezelőtt, az első néhány cikk megírásakor, hogy lesz hatszázadik is.
A jeles alkalom okán készülök különleges meglepetésekkel. Az egyikkel már találkozhattál egy adventi naptár formájában. De várható még további különleges témájú bejegyzés is. Kövesd a blogon, a weblapon vagy a Fecabook-on a meglepetéseket.

És lépj meg Te is valakit! Idén megjelent a blog 100 válogatott, könyv formába öltöztettet cikke. Ezzel a különleges és optimista kötettel megajándékozhatod a szeretteidet vagy akár saját magadat is.