„Ha párkapcsolatban élsz, ne sértődj meg, ha a párod néha azt mondja: hülye vagy. Gondolkozz el rajta! Hátha jót akar! Ha szeret: biztosan.” (Müller Péter)
Aki tartós kapcsolatban él az pontosan tudja korántsem könnyű mindig az együttlét. Van, hogy bekerül az életünkbe a feszültség. Generálhatjuk mi magunk, de érkezhet kívülről is. Munkahelyi gond, egészségügyi kihívás, kommunikációs különbség, nézeteltérés. Ilyenkor igazi kihívás, hogy csapot papot magunk mögött hagyva, ne meneküljünk el valami csendes és nyugodt helyre. Mit tehetünk az elkerülhetetlen zaklatott idők tompítására?

Ne mondjuk ki mindent. Nagy pártolója vagyok a nyílt és őszinte beszélgetéseknek. De van az a szitu, amikor nem szabad hirtelen felindulásból a másikra támadni, visszamondogatni, mert az csak olaj a fékezhetetlen tűzre. Például, ha ő is épp dühös. Ilyenkor csak a kölcsönös üvöltözés következhet. Persze jó kiadni a mérgünket, és utána édes a békülés, hát még a szex, de nem az a jó megoldás, hogy bemutatjuk a kerületnek a ki tud nagyobb hangerővel ordítani családi show-műsort. Bár nagy lesz a hallgatottságunk, de a népszerűségünk nem.

Közös pont. Lutz Van Dijk szerint; „Úgy nem lehet szeretni, hogy nem érezzük át a másik ember örömét és bánatát. Úgy nem lehet szeretni, hogy nem fedezzük fel a közös pontokat azokkal, akik első pillantásra annyira másoknak tűnnek, mint mi.” Amikor, úgy érezzük nagyon eltérő hullámhosszon vagyunk, más a véleményünk, akkor is, erőnket nem kímélve, próbáljunk meg találni valami közös nevezőt. Lehet akármilyen apróság, csak segítsen a társunk felé felébreszteni a szimpátiát. Ha más nincs, akkor legyen annyi, hogy az adott témában abszolút nincs egyetértés köztünk és ezt fogadjuk el és kész.

Ne felejtsük el honnan indultunk. Ezt gyakran emlegetik a siker kapcsán is. Emlékezzünk rá honnan jöttünk és legyünk hálásak az elértekért. Kissé más megközelítésben, de a párkapcsolatunkban is igaz ez. Amikor nagyon elviselhetetlennek éljük meg a párunkat, legyen valamink, ami visszavisz az időben, oda, ahol fellobbant a szerelmünk. Egy régi közös fotó, az első táncunk alatti zeneszám, bármi, ami elrepít minket a szép időkbe és megpendíti gyengéd érzelmeink húrjait. A legnagyobb viharban is felidézi, mennyire szerettük (szeretjük) ezt az épp kiállhatatlan személyt, és ez mérsékeli az indulatainkat.

Vice versa. Amint úgy érezzük menten felrobbanunk a kedvesünktől, gondoljunk rá, valószínűleg ez kölcsönös. Mi fortyogunk a viselkedésétől, miközben ő elvárná, hogy megértsük. Mivel ez nem történik meg, társunk úgy érzi, magára hagytuk. A szemében mi legalább annyira tapintatlanok és érzéketlen vagyunk, mint amilyennek mi látjuk őt. (Tessék, itt egy közös pont.) Képzeljük bele magunkat a helyzetébe, és így alkossunk véleményt az eseményekről. Nekünk, hogy esne az ő viselkedése ugyanebben a helyzetben?

Nem személyes, nem szándékos. Amikor kihívásaink adódnak, és ez mentálisan megterhelő, akkor előfordul, hogy az érzelmek elszabadulnak. Persze gyakorlott önkontrollal kordában tartható mindez, de mégis néha az ember kiengedi a gőzt. Ez a párunkkal is megeshet. Ezzel nincs baj, csak ne vegyük magunkra. Nem a mi személyünknek szól és nem szándékos kitörés ez. Mi vagyunk épp ott, mi vagyunk az elszenvedői, ezért nem esik jól, de csak tetézzük a bajt, ha ráteszünk egy lapáttal és tovább hergeljük. Az együttérző támogatás célra vezetőbb. Biztosan bocsánatot kér majd partnerünk a viselkedéséért, ha megnyugodott. De csak akkor, ha nem kerültünk abba a helyzetbe, hogy nekünk is van miért elnézést kérni.

Hagyjuk lecsitulni a kedélyeket. Ne álljunk elő megoldásokkal. Ez olyan pasis módszer, hogy mindenre van egy azonnali megoldás. Nem biztos, hogy ez kell. Biztató, megértő, emberi érzések és gesztusok viszont biztos kellenek. Vagy legalábbis először erre van szükség, majd később, a megnyugvást követően, ki tudja, talán elő lehet venni a híres férfias megoldóképleteket is. Elsőre adjuk meg a csendes jelenlétet, azaz a megértést és a figyelmes hallgatást, amely időnként sokkal többet ér, mint bármilyen okos ötlet.

Egyedül. Ez szintén a férfiak kiváltsága, hogy míg a nők stresszes állapotban kibeszélő módba kapcsolnak, a másik nem inkább magába fordul, és elvonul a világtól. Eleve jó, ha egy kapcsolatban, mindkét félnek megvannak a maga magányos órái, ilyenkor azonban különösen ajánlott ehhez tartani magunkat. Ne maceráljuk a partnerünket, ne akarjuk szóra bírni, nem velünk van baja, csak magában őrlődik, míg fel nem dolgozza az őt ért sérelmet. Ha lezongorázta a problémát, akkor visszajön hozzánk és akár még beszélgethetünk is arról, mi billentette ki ennyire az egyensúlyából. Az egyedüllétre való igény tiszteletben tartása, örömteli együttes életünk fontos momentuma.

Nem kerülhető el a hétköznapi gondokkal való szembenézés. De jelentősen mérsékelhetjük az átélt stresszfaktor szintjét, ha nem vagyunk egyedül a küzdelemben. Ismerve a párunkat, segíthetünk neki ebben a folyamatban úgy, ahogy neki van rá szüksége. Ilyenkor lehet csak hangtalan asszisztálunk, de biztosak lehetünk benne, ezzel sokkal többet mondunk a számára. Tettünkkel a feltétel nélküli elfogadást, a mély bizalmat, az igazi szeretetet tolmácsoljuk. Ennek lényegét jól megragadja Rainer Maria Rilke gondolata; „Érzésem szerint a házasság nem arról szól, hogy az összes határ ledöntésével gyors közösséget hozzunk létre, sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és így a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor nyomj egy like-ot, és csatlakozz az oldal követői közé.

Fotó: Eric Ward, Unsplash