„Ha megpróbálod a világot a válladon cipelni, először is beleroppan a hátad, aztán beleroppan a lelked is.” (Stephen King)
Lassan túl vagyunk a nyáron és a legtöbben idén is elutaztunk rövidebb hosszabb időre. A nyaralásra készülve gyakran a fél házat magunkkal akarjuk vinni. A legszükségesebb dolgokat is órákig képesek vagyunk csomagolgatni. Végül aztán a fele sem kell, de sebaj, mert sose lehet tudni, ugye. Ez a fajta felmálházás nem csupán üdülési időszak sajátja. Hétköznaponként is annyi cucc alatt görnyedünk, hogy majd bele szakadunk. Miket cipelünk magunkkal?

A ma súlya. Nyaggat a főnök, szorítanak a határidők, a gyerek lebetegedett, a dugó több kilométeres, és a szélvédő is megrepedt, ráadásul még a fater szülinapjára is kéne venni valamit. Jobb esetben ez egy átlagos nap. Rosszabb esetben a szokásos napi feladatok mellett időszakosan felbukkannak keményebb kihívások is, mint egy komolyabb egészségügyi probléma vagy az addigi stabil pénzügyi helyzetünk megbicsaklása. Ez is bőven elég, nem? Hát, úgy tűnik nem. Nekünk nem. Mert az aktualitásokon kívül még egy sor motyót hurcolunk

A múlt árnyai. Ahelyett, hogy a mai napi megoldandókra koncentrálnánk, viszünk magunkkal egy rakás régi terhet is. A most is elég körülményes, mert érző lényként, nem tudunk minden felett azonnal napirendre térni és lezárni. Egy-egy kellemetlenebb élmény még utólag is zsong a fejünkben. Ez a kusza és alattomos érzelmi zsibongás csatlakozik a múltból fennmaradt lármához. A hangzavar pedig egyre hangosabb, mert az egymásra rakodó zajok, ott zakatolnak belül és nem hagynak nyugodni. És mi készségesen tápláljuk őket.

Fájdalmak, kudarcok, félelmek. A megéltek alakítanak minket, legyenek jó vagy rossz dolgok. Jellemzően a negatív benyomások a legtovább kísérnek utunkon. Ezeken rágódunk, agyalunk, tépelődünk, valódi haszon nélkül. Megváltoztatni ugyanis nem tudjuk e tapasztalatokat, ám azok minket annál inkább. Minél több időt fecsérlünk a balsikerek és kínok felidézésére, és ezzel életben tartásukra, annál jobban átitatják a természetünket a hibák és annál megkeseredettebbek leszünk. Ne emlékeztessük magunkat állandóan a balul elsült ügyekre, emberek vagyunk, és hibázunk.

Megbántások. Egy másik nagy halmazt alkotnak azok a figurák, akik valamikor, valamivel a lelkünkbe tapostak. Lehetett ez egy kisebb sértés vagy akár égbekiáltó szemétség, mi számontartjuk, és nem bocsátunk meg. Miért is tennénk, hiszen van önérzetünk! Pedig, talán az illető már nem is emlékszik se ránk, se a tettére. Vagy számára fel sem tűnt, mennyire belénk gázolt, mert más az ingerküszöbe. Ha nem engedjük el a témát, kizárólag magunknak ártunk. A mi életünket mérgezzük ezzel, főleg, mert az illetőnek fogalma sincs az egészről. Rá nem hatunk, hiába őrizgetjük örökké és hántorgatjuk fel sérelmünket, istápolva ezzel szegény kicsi és szerencsétlen énünket. Hitványan viselkedtek velünk, de ha nem bocsátunk meg, magunknak ártunk.

Bosszúvágy. Van, hogy ártó szellemünk nem lankad. Amolyan Donald Trumposan akarunk odacsapni keményen a velünk kibabrálóknak. Legalábbis a milliárdos ezt tanácsolta egyik könyvében a sikerre vágyóknak. A bosszú éberen tartja a dühünket. Azzal, hogy válaszcsapást tervezünk, ebbe időt, energiát ölünk, hosszútávra konzerváljuk a gyűlölet érzést. És ha nem járunk sikerrel, akkor még inkább felbőszítjük magunkat. Újabb terveket forralunk a bosszúnk beteljesítésére. Elvakít a düh, és nem vesszük észre egyéb tekintetben milyen mázlisták vagyunk. Szerető pár, szép gyermek, remek meló és hasonlók, mind eltörpülnek a gonosz célunk mellett. Aztán a feloldozás helyett jön az elfordulás. Faképnél hagynak azok, akik szeretnek, mert nem bírják a megszállottságunkat. Bármilyen irritáló, a már említett megbocsátás jobb utat mutat.

Rossz közérzet. Minden sirámunkkal együtt is ezek mi vagyunk. Érthető, ha önző módon ragaszkodunk az összes megrakott bőröndünkhöz. Az önsajnálat és a nehézségeink megfelelő indoknak bizonyulnak, amiért nem kell változtatnunk. Vagy, amiért bármennyire is szeretnénk, de nem tudunk. Kifogjuk a szelet az okos javaslatok vitorlájából, miért nem vagyunk képesek tovább lépni. Ez tűnik a könnyebb útnak, de legyünk őszinték, ennyi cumóval a hátunkon, ez nem könnyebb út. Csak vonszoljuk magunkat a sérv felé, és nem leljük a valódi örömet. Nehéz is nevetni, amikor egy élet gyötrelmeit hurcolásszuk a vállunkon. Javítanánk a közérzetünkön? Szabaduljunk meg a böhöm poggyászunktól, tegyünk le némi súlyt. Meg fogunk könnyebbülni.

Ahelyett, hogy befele pakolunk, rámoljunk kifele a bőröndünkből. Kezdetnek ez is megteszi. Pár régebbi, kopott holmitól szabaduljunk meg. Aztán szerezzünk kisebb méretű utazótáskát. Ha eleve kevesebb fér bele, a súlya sem lehet olyan nagy. És rendszeresen nézzük át a tartalmát. Tanuljuk meg minek van jelentősége és minek nincs? Mi éri meg az idegeskedést és mennyit? A mi életünk, ha mindent magunkkal akarunk vinni, akkor rendkívül lassan haladunk és végtelenül elfáradunk. Ha megtanulunk szortírozni, a jutalmunk a felszabadultság és a több boldogság. És tán egyszer elég lesz egy kis hátizsák, oldaltáska, neszeszer is az utazásunkhoz. Amint ezt Robert Louis Stevenson is megfogalmazta; „Mindenki képes a terhét cipelni, napestig. Mindenki képes a munkáját végezni, bármily nehéz legyen is, egyetlen napig. Mindenki képes kedvesen, türelmesen, szerető módon, tisztán élni, míg a Nap alá nem bukik. És mindössze ennyi, amiről az élet szól.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor tegyél le pár cuccot, amit már jó ideje vonszolsz. És ha lesz egy szabad kezed nyomj egy like-ot.

Fotó: Mantas Hesthaven, Unsplash