Ellopott élet

Megfizethetetlen értékek, amiket naponta veszünk el az emberektől

„Ha teheted, szolgálj más embereket, más érző lényeket. Ha nem, legalább attól tartózkodj, hogy kárt okozz nekik.” (Tendzin Gjaco)
siavash-ghanbari-unsplash.jpg
Bele sem gondolunk, hogy olykor igen értékes dolgokat veszünk el az emberektől. Vagy veszik el tőlünk mások. Nem csupán kézzelfoghatóan okozhatunk kárt. A látszólag megfoghatatlan dolgok, talán még nagyobb veszteséget jelentnek, mert a pótlásuk, visszaszerzésük sokkal nagyobb feladatot jelent. Már ha egyáltalán lehetséges.

Idő. Amikor késünk, mi nagyon jól járunk, mert a lehető leghatékonyabban használjuk ki az időnket. De mi a helyzet azokkal, akik várnak ránk? A pontatlanság valójában elveszi azt a másiktól, amit nem lehet visszaadni. Az idejét. És milyen jogon gazdálkodunk valaki más idejével? Főként, ha a miénkkel sem tudunk. Hiába vesszük el tőle, nem lesz több belőle nekünk sem. Ebből ugyanannyi adatott mindenkinek. Mindegy, hogy segédmunkás az illető vagy vezérigazgató, az idő nem ismer különbséget. Lehetünk gigantikusan nagy emberek a szakmánkban, ha úgy véljük, ezen okból nyugodtan késlekedhetünk, rossz úton járunk. Ez nem a nagyságunkat mutatja, inkább a nagyképűségünket. Tartsuk nagy becsben, tiszteljük meg a velünk kapcsolatban lévőket, hogy pontosak vagyunk. Ergo ugyanezt elvárhatjuk a mi irányunkba is. És várjuk is el.

Tisztelet. Régi mondás, hogy az idősebbet tisztelni kell. De miért csak az idősebbet? A kor egy dolog, és mindaz, amit életünk során magunkra szedünk egy másik. Vannak, akik idős korukra sem lesznek bölcsek vagy nagyon okosak, és vannak fiatalok, akik rengeteg tudást vettek már magukhoz. A tudás ugyanúgy tiszteletet érdemel, mint a kor. De induljunk ki abból, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Valószínűleg, ha bárkivel beszélgetni kezdenénk, hallanánk olyasmit, ami számunkra vadiúj ismeret lenne. Mindenkinek van valamilyen jártassága, amelyre az idők során szert tett, ez máris megérdemli a megbecsülést. De nézhetjük onnan is, hogy önmagát az ember tiszteljük, mint másik személyt, amíg nem ad okot arra, hogy ezt ne tegyük. És ha okot ad, akkor még mindig eldönthetjük, hogy az ő szintjére süllyedünk, vagy felül emelkedünk és továbbra is becsüljük, ha mértékkel is. Sok cég ügyfelekhez való hozzáállásán ma is érezni a mentalitást, hogy örüljön az ügyfél, hogy a kuncsaftjuk lehet. Főként akkor jelentkezik ez a viselkedés, amikor egy problémát kellene rendezni. Pedig mennyi pozitív erő van egy konstruktív probléma megoldásban, amely oda vissza szorosabbra fogja az elkötelezettséget. Ez azonban nem megy tisztelt nélkül.

Hitelesség. Kotnyelesek vagyunk. Mondhatni a közbekotyogó mozgalom aktív résztvevői vagyunk. Sietősen akarunk túl lenni a dolgainkon, azért, hogy aztán belevágjunk egy hasonlóan sietősen lerendezendő újabb feladatba. A kapkodás igaz a kommunikációnkra is. Nem érezzük a szükségét, hogy megvárjuk, míg a másik befejezi a mondanivalóját, meg akarjuk mutatni mennyire felkészültek vagyunk, és már a mondata felénél közbevágunk a válasszal. Hú, tényleg, milyen profik vagyunk. Abban biztosan, hogy kinyírjuk a hitelességünket. Nem érdekel minket az ember, csak a saját hangunk, ötletünk, megoldásunk. És ez megjelenik ott is, amikor a saját embereink, gyermekünk, barátunk, feleségünk szájából kivesszük a szót. Lecsendesítjük, esetleg le is hurrogjuk és kijavítjuk, azt prezentálva, hogy ő nem ért hozzá, majd mi megmondjuk mi a stájsz. Talán a félreállított emberke bólogat miközben csicsergünk, de belül teljesen feleslegesnek érzi magát. Lejárattuk, hiteltelenné tettük a hallgatóság szemében. És ezt nem könnyű visszaszerezni.

Méltóság. Alapvetően van bennünk egy hiúság. És előfordul, hogy ezt, minél magasabb pozíciót birtoklunk, annál inkább szeretjük kivetíteni a környezetünkre. Leszólunk, megalázunk embereket csupán azért, mert büntetlenül megtehetjük. Az erőnk fitogtatását látjuk benne, és azt várjuk tőle, hogy a legjobbat hozza ki az emberekből. Hát ez nem fogja a teljesítményt az egekbe repíteni. És nem is erősek vagyunk ilyenkor, csupán hatalom mániások. A hatalom képes a legádázabb arcunkat a felszínre hozni. Mindez alacsonyabb szinteken is megjelenik. Mindenki a saját vezetői illetve emberi szintjének megfelelően alkalmazza a méltóság megsértését. Az igazgató, a hibázó középvezetőnél, a középvezető, a lassú beosztottjánál, az utas, a késésben lévő busz sofőrjénél, az apa, a gyermekénél használja ezt az alantas módszert. Van, hogy csak a dühünket szeretnénk kivetíteni valakire, és ez tökéletesen jó választásnak tűnik. Abban a pillanatban legalábbis. Aztán, attól függően mennyire alkalmi vagy tartós kapcsolatban engedtük ki a gőzt, bánni fogjuk mi is, mert ránk még rosszabb fényt vet ez a habitus, mint a megalázott személyre. Az ilyen sértések nem mindig múlnak el nyom nélkül.

A felsoroltak közvetve akár anyagi természetű hátrányt is okozhatnak, de mentálisan a pusztításuk beláthatatlan következményekkel jár. Talán az egyéniségünk színes oldalaként tekintünk valamelyik említett tulajdonságra, amely kiemel az átlagból. Ám a mi színességünk, sok kellemetlen élményt és álmatlan éjszakát hozhat a környezetünknek. Vegyük fontolóra, hogy egyediségünk érzékeltetésére valami építőbb, valami mások számára felemelőbb megnyilvánulási formát találjunk. Kísérje ez a törekvésünket Gárdonyi Géza gondolata: „Én csak egy méltóságot ismerek: ha valaki megérdemli az ember nevet.”

 

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor olvass el még pár cikkel az oldalon, és gyere vissza legközelebb is. Négy, öt naponta új cikkel bővül a kínálat, várlak vissza.

Fotó: Siavash Ghanbari, Unsplash