„Azért éri meg vállalni a konfliktust, mert a folyamat végén születik valami jó.” (Hajós András)
Zajártalomtól szenvedő világunkban a csend nagy kincs. Hiába találunk egy cseppnyi nyugalmat, ha a fejünkben tovább zakatolnak az egymást érő gondolatfoszlányok. Nem csak kívül, de belül is meg kell lelnünk a csendességet, hogy megoldásokat, új utakat vagy akár valódi önmagunkat megtaláljuk. Van azonban egy terület, ahol csendben maradni inkább kételyeket ébreszt, mint sem megnyugvást hoz. Ez a konfliktusaink kezelése. Mit jelent vitás helyzetekben némaságba burkolózni? 

A pozitív oldala. Csodálatos dolog a csend, mert míg a legtöbbször vágyunk rá, amint megkapjuk, rögtön meg is törjük. Ha megszabadulunk végre a napi hangzavartól, hazaérve bekapcsoljuk a tv-t, vagy zenét, egy podcastet vagy épp felhívunk valakit. Nagyon ritka, amikor a csendet megvendégeljük és marasztaljuk. Pedig építő szerepe kardinális, nem csak saját belső utazásunkon, hanem a kapcsolataink rendezésében is. Ahogy egy terápia során a terapeuta tudatosan marad csendben, hogy ezáltal mélyebb gondolatokat, érzéseket szabadítson fel a páciensből, úgy egy beszélgetés kapcsán is a csend pozitív értéke a figyelem. Nem szólok közbe, nem zavarom a partnetem, teljes odaadásommal érdeklődőn hallgatom. Ez bizony vitás szituációkban is hasznunkra lehet, hogy alaposabban megismerjük a másik nézőpontját. Más felől viszont, ha csendben maradunk, és nem vállaljuk fel a konfrontációt egy konfliktus rendezése kapcsán, az alábbi tényezők miatt tesszük. 

Tanácstalanság. Nincs gyakorlatunk az ilyesmiben és nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá. Mit mondjuk, mivel javítunk és nem tovább rontunk a helyzeten? Érezzük, hogy valamit tenni kellene, de folyamatosan lebeszéljük magunkat róla. Talán kicsit reménykedünk is, hogy halogatásunk gyümölcseként megoldódik magától a dolog. De nem fog. Közben egyre jobban érezzük a szorítását annak, hogy kezdeményezzünk, ám nem tesszük. Olyan ciki lenne hebegni, habogni. Ami segíthet, az az őszinte érdeklődés. Kérdezzünk, hogy képbe kerüljünk. Azzal lehet a legkevésbé mellé nyúlni, ha nyitásként kifejezzük, mennyire fontosnak tartjuk a kapcsolatot, és szeretnénk a kialakult feszültségre feloldást találni. Kérdezzünk rá ő hogyan vélekedik a kialakult állapotról. Elfogadva az ő nézeteit, a hozzákapcsolódó érzéseket, máris sokkal okosabbak vagyunk, mert ismerjük a kiindulópontot. 

Félelem. Aggódunk a következmények miatt. A leglényegesebb kérdések e tekintetben, hogyan fogadja a másik a szándékunkat, és miként hat vissza ránk majd a társalgás? Megoldást szül, vagy esetleg egyikünk, és ezek talán mi leszünk, a rövidebbet húzzuk. Mondjuk elveszítjük az állásunkat, vagy a barátaink előtt a méltóságunkat. Ha egy jelentős viszonyról van szó, akkor izgulhatunk azon is, hogy végleg bukjuk ezt a köteléket. Minden, ami a helyzet rendezésére irányul magában hordozza a veszteség lehetőségét is, és ez megbénít. Azonban a félelem legjobb ellenszere a cselekvés. És annál a bizonytalanság bármi jobb, hogy nem tudjuk hányadán állunk egymással. Akár helyre tesszük, akár nem, de legalább tisztázzuk. 

Feltételezések. Amikor nem tisztázunk le egy konfliktust, nem ismerjük az okokat, a motivációt, talán ellenfelünk álláspontját sem, akkor az egyetlen, amire magunkban hagyatkozhatunk az a feltételezés. Ám mi csak a saját szempontjaink alapján állíthatunk fel hipotéziseket. Minden egyes gondolat, amit képzeletben az illetőnek tulajdonítunk, nem az övé, hanem a mi agyunk szüleménye. Így logikusan a saját igazunk megerősítése, és az ő hibájának a felnagyítása felé haladunk. Mint a nyuszika, aki kölcsön akarta kérni a medve fűnyíróját. Aztán úton a medve felé, annyira belelovallta magát abba, hogy úgysem adja neki oda, hogy odaérve már csak egy kemény szitkot szórt az álmélkodó mackóra. A feltételezés lassan ölő méreg. Kinyírja a maradék reményt is a kapcsolat javítására. Ne feltételezzünk, tudakoljuk meg a valóságot. 

A felelősség áthárítása. A megfutamodás egy formája, amikor arra hivatkozunk, hogy a másik nem csinál semmit a krízis megoldásáért. Igaz, mi sem, de az előbbi sokkal jobban hangzik a saját renoménk megőrzése szempontjából. Mentjük az irhánkat és hárítunk. Az idő telik, mi jó strucchoz méltón a homokba dugjuk a fejünket és várjuk a kezdeményezést. Persze nem bízunk igazán abban, hogy ez megtörténik, de így legalább rátolhatjuk a felelősséget a haragosunkra. Könnyebb a lelkünknek felmentést adni konfliktuskezelésből, ha nem volt meg rá a lehetőség. Bennünk megvolt a jószándék de hát a másik ugyebár, jön a magunkat mosdató megjegyzés. 

Elmélyülő válság. Bármilyen okkal választjuk is a konfliktusban a csendet, a szótlanságot, azzal legyünk tisztában, hogy a nem kommunikáció is kommunikáció. Erős jelzés értéke van, ha nem beszélünk az illetővel. Lehet, hogy ez többet mond ezer szónál. És minket is minősít. A köztünk lévő szakadék egyébként ettől még nem csak ott lesz, de nőni is fog. Épp a rendezetlensége indokolja, hogy gondolatban mindkét fél hozzáköltse a maga történetét, amely gyakran kevés valóságot tartalmazó fantazmagória. Az elburjánzó teóriák idővel egyre távolabb vezetnek egymástól. 

Tegyük meg a kezdőlépést. Akkor is, ha kedvezőtlenül alakul a végkifejlet vagy nem születik biztos megoldás. De nekünk nem lesz szégyellnivalónk, mert mi megtettük, amit kellett. Kísérletet tettünk a kapcsolat megmentésére. Hogy ez aztán meghallgatásra és megértésre talál-e, az már nem egyedül a mi történetünk. Amikor legközelebb elkerülnénk egy vitás helyzet tisztázását, jussanak eszünkbe Tolnay Klári szavai: „Borzasztó lehet, ha valakinek az életében nem adódnak soha konfliktusok. Az mitől és hogyan érik meg?” 

Mindenkinek konstruktív konfliktus kezelést kívánok! Ha tetszett ez a poszt kövesd te is az oldalt itt vagy a Facebook-on. 

Fotó: Maria Krisanova, Unsplash