„Konfliktus nélkül nem lehet élni, túl sok konfliktus elrontja az életünket.” (Szinetár Miklós) 
Egyesek keresik, mások kerülik. A konfrontálódás része a hétköznapjainknak. Vajon szükség van az emberek közti csörtékre vagy jobb lenne nélkülük? Hogy átlássuk a szerepüket, gondoljuk át együtt, miből születnek, hogyan formálódnak és mi a végkicsengésük az atrocitásoknak. 

Baj van. Ezt jelzik a konfliktusok. Valami nem oké, és ez ki is derül. Belebotlottunk egy problémába és szeretnénk valamit kezdeni vele. Általános vezető elképzelés szerint, ha gondunk akad, úgy járuljunk a főnökünk elé, hogy a megoldással egyben tálaljuk. Így azonban csak szűk körben tárjuk fel és rendezzük a helyzetet. Holott lehet, hogy több ember bevonásával jobb megoldást találnánk. Vagy kiderül, hogy más gondok jóval nagyobb kihívást jelentenek csak épp eddig nem kerültek a felszínre. Bizonyos vélekedés szerint jobb egyszerűen csak vadászni a problémákra, majd nyilvánosságra hozni és közösen ötletelni a megfejtésén. 

Van választásunk. Ha elégedetlenek vagyunk négy dolgot tehetünk. Kiléphetünk a zavaró szituációból, például egy mérgező kapcsolatból. Felszólalhatunk ellene, ezzel vállalva a nézeteinket és kockáztatva a pozíciónkat. Hűségesen kitarthatunk, csupán bensőnkben forrongva és reménykedve a változásban. Vagy beletörődhetünk és közömbösen élhetjük tovább az életünket, elfogadva azt, ami van. Ezek közül az első kettő, azaz a távozás és a felszólalás az, ami javulást hozhat. Ha távozunk, nekünk jobb lehet, ha felemeljük a hangunkat, akkor a közösségnek is. Ez a két opció nem nélkülözi a konfrontációt. Tehát megállapíthatjuk, hogy konfliktus nélkül nincs változás. De azt senki sem mondja, hogy ez kizárólag fájdalmas lehet. 

Nem ellenség. Az eltérő vélemény nem rosszakaró. Már, ha nyitottan fogadjuk. És a véleményt alkotó sem személyes támadásnak szánja. Két őszinte, nyílt és befogadó félen múlik. Ez számos cégnél és kapcsolatban sajnos nincs meg. Egy releváns tárgyalást követően, egy alkalmazott e-mail-ben jól beolvasott a cég alapítójának, hogy mennyire elszúrta a megbeszélést. Mit tesz egy átlagos főnök ilyenkor? Rövid úton távolítja el a tiszteletlen és nem kívánatos munkatársat. És mit tett ez a vezető? Közzétette a levelet, elküldte minden kollégának, hogy közösen vitassák meg a benne foglaltakat. És nem a nyilvános megszégyenítés célzatával, hanem valóban építő jelleggel. Ami nem egyezik meg a mi nézeteinkkel, az színesebbé teszi a gondolkodásunkat, változatosabbá a látásmódunkat. Ha hagyjuk. 

Képességfejlesztés. A szóváltások során pallérozhatjuk a kommunikációs képességünket. A vita heve sok mindent előhoz. Széles skálán mozgatja meg az érzelmeinket és teheti próbára a türelmünket. Dönthetünk, miként reagálunk, mit és milyen formában beszélünk a másikkal. Érdemes végighallgatni, nem a szavába vágni, és ezt követően vázolni a saját gondolatainkat. Ügyeljünk rá, hogy ne a hírhozóra koncentráljunk, hanem a hírre. Ne személyeskedjünk, az aktuális témára reflektáljunk. Természetesen fel is emelhetjük a hangunkat. Jogunk van a kiabáláshoz is. De legyünk tisztába és fogadjuk el a következményeit. A kiengedett gőzt ugyan megkönnyebbülést hozhat a számunkra, de a viszonyra további terheket rak. Amint az erőszak is erőszakot szül, úgy az emelt hangnem emelt hangnemet. Nem biztos, hogy felfokozott idegállapotban bármit is kooperatív módon és lezárásában kölcsönösen kielégítő formában meg tudunk beszélni. Érdemesebb elővenni és gyakorolni egy nyugodt hangnemű asszertív kommunikációs stílust. 

Ellenőrzés. Ha nincs ellenvélemény, hol a kontroll? Honnan tudjuk, hogy jó az irány? Nagyszerű dolog az egységes csoportmentalitás, ám végtelenül veszélyes. Amikor az emberek nem mernek vagy akarnak ellent mondani, a vezetők rátartisága vagy a korlátolt közösségi kultúra miatt, akkor a jelenlegi ideális helyzet a jövőben elavulttá válhat. Stagnálás van, a szervezet nem hallja meg az új idők, új dalait, és nem történnek fejlesztések vagy azok nem a megfelelő törekvésekre koncentrálnak. Ezért is hálával tartozunk a konfliktusoknak. Időről időre kontrollálják a tevékenységünket, a céljainkat, az életünket. Amikor valakivel összetűzésbe kerülünk, az azt jelenti, hogy van módunk a saját világunkon kívül érkező benyomásokat megismerni és megfontolni, hasznosítunk-e belőle valamit. Az elutasítás könnyű. De azt megtehetjük akkor is, ha jobban megvizsgálva, tényleg nem találunk semmi értékeset a magunk és környezetünk számára. 

A konfliktusok visznek előre. A személyes életünkben ugyanúgy, mint a céges világban. Olykor egy barát, ha fájó is, de felvilágosít arról, hogy nem a helyes úton járunk. Vagy az alkalmazottak közül néhányan kiállnak új területek meghódítása mellett. Megfelelő hozzáállással és kezeléssel a polémiák gazdagítják az életünket. Nem kell félnünk tőlük. A kérdés inkább az, hogy van-e értelme konfliktusok nélkül élni? Van, csak nem érdemes. Thomas D`Ansembourg vélekedése a vitás helyzetekről segíthet azokat jobb színben látni: „Több örömet rejt a konfliktus megoldására tett kísérlet, mint amikor sikerül még jobban elmélyíteni azt. Nem mondom, hogy könnyű, de végrehajtható. Nem azt mondom, hogy mindig, csak azt, hogy érdemes megpróbálni!”  

Ha tetszett ez a poszt, akkor állj nyitottabban a konfrontációkhoz. És szemezgess még az oldalon található cikkekből vagy vidd haza a válogatott írásokból készült különleges kötetet. 

Fotó: master1305, freepik