„Együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák vagy mint a felső és a alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedésszámba megy, ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.” (Marcus Aurelius)
Együttműködésről a szó klasszikus értelmében akkor beszélhetünk, ha valakik közösen munkálkodnak egy bizonyos cél elérésén. Ehhez jó csapatjátékosnak kell lenni. Kissé sarkítva megnézhetjük, hogy a mentalitásunk mekkora mértékben tartalmaz együttműködésre hajlamos elemeket. Ugyanis a viselkedésünk, a kommunikációnk, a segítőkészségünk sokat elárul arról, alapból kooperatívak vagyunk-e.

Érdekből. Legyünk képbe, kinek, mi a célja az adott szituációban. A beszélgetőpartnerünk is akar valamit, mi is. A kérdés az, mennyire esnek egybe ezek az akarások. Valamint az, hogy támogatók vagyunk-e vele szemben van ellenségesek. Ha az utóbbi, akkor eleve nem is szeretnénk közös nevezőre jutni. Ha viszont támogatók, akkor ez elsődleges cél segíteni a konszenzus létrejöttét. Az asszertív személy nem csupán a saját érdekeit, hanem másokét is képes figyelembe venni. Ehhez fel kell ismerni, mit adhatunk meg neki és mi teljesül a mi szándékunkból. Ezeket átlátva tudjuk hova juthatunk el a kommunikáció során, és ennek a megvalósítására kell törekednünk.

Jó hallgatóság. A sokszor elhangzott aktív figyelem az egyik legfőbb ismérve a többiek értékelésének. Oly sok minden lakozik az emberekben, és ez bizony időnként kikívánkozik. Ha egy probléma megoldására keresnek választ, jól esik nekik, ha kifejthetik a helyzetüket. Nem közbeszólva, tartva a szemkontaktust, apró bólogatásokkal reagálva, majd a mondandója végén visszaidézve őt, megmutathatjuk, hogy figyeltünk és a tőlünk telhető legtöbbet meg is tesszük a gondja orvoslásáért.

Ajánlás. Természetesen, ha már egy társalgás első mondatainál tudjuk, hogy nem mi vagyunk az emberei a témában, akkor udvariasan állítsuk le, ne túráztassuk feleslegesen, és átirányítsuk át az illetékeshez. Adjunk pontos elérhetőséget és biztosítsuk róla, hogy jó kezekben lesz. Az ajánlott személy készséggel fog a rendelkezésére állni és számíthat rá a profi segítségnyújtásban. Ezért optimális például, ha a cégen belül ismerik egymást a munkatársak és tudnak egy-két jó és őszinte szót szólni egymásról. Nagyobb bizalommal fordul az érdeklődő a kollégához, ha azt állítjuk róla, hogy kiváló szakember. Főleg, ha valóban az.

Hangnem. Többször tűnt már fel jártamban keltemben, hogy néha mennyire lekezelő hangnemben beszélnek emberek hivatalos telefon bonyolítása közben. Amint jellemző az is, hogy egy hívó elnézést kér, mert feltart a kérdéseivel és az informálódásával. Szerintem a munkák nagy részéhez hozzátartozik a korrekt tájékoztatás is. Lehet, hogy számunkra nem épp ez a legélvezetesebb része a teendőinknek, de ez nem tartozik egy ügyfélre. Nem kell kiéreztetni a hangunkból, hogy mennyire a hátunk közepére kívánjuk a vele való beszélgetést. Ha valamiért mégis rosszkor hívna, kérdezzük meg, kicsit később visszacsörgethetjük-e. Aztán nyugodjunk le, és tegyünk eleget az ígéretünknek.

Szakértői szemmel. Ugyan könnyen vagyunk türelmetlenek egy ügyféllel, de ami nekünk egyértelmű, mert naponta foglalkozunk vele, az korántsem biztos, hogy egy külső szemlélőnek is az. Miért kéne tudnia mennyi a szilárd tüzelésű kazánok tágulási mértéke vagy a HTML nyelv szintaktikája? Honnan kéne ismernie a szakzsargonokat, a pontos adatokat, ha nem ez az ő asztaluk? Kicsit legyünk részrehajlóbbak. Levetkezve a szakmaiságot, úgy fogalmazva, hogy a hétköznapi ember is megértse, máris sokat tettünk a másikért. Emberi hangon szólítottuk meg, az ő egyszerű laikus nyelvén.

Nyugodt, tényszerű. Amikor kifogunk egy háborgó fickót, még inkább fontos megőrizni a nyugodtságunkat. Egyébként is jó benyomást kelt a békés hangvétel, hideg vérmérséklet, de ilyenkor még biztosabb támpont. Ne zökkenjünk ki, ne adjuk át magunkat a felfokozott érzelmeknek, mert abból csak két fejhangon üvöltő pankrátor viaskodása rajzolódik ki, nem emberi kommunikáció. Maradjunk a konkrét tényeknél, mindennek nézzünk utána, még akkor is, ha mi magunk tisztában vagyunk a kérdésre adandó válasszal. Ha a feleletek ott helyben a beszélgetés közben születnek, hitelesebbek leszünk, és a szokásos hivatalos reakció helyett az illető jószándékot tapasztal. Ez őt is a dühe mérséklésére ösztökéli.

Együttműködő habitust egyoldalúan is kifejezhetünk. Ez partnernek tekinti a velünk kapcsolatba kerülő embert, figyelembe veszi az érdekeit, a céljait és segítő szándékot nyújt a részére. Hogy ő erre miként reflektál, az az ő ügye. Mi megtettük azt a gesztust, hogy abszolút jóindulattal közeledtünk hozzá, amivel a kezébe adtuk a viszonzás lehetőségét. Ha elfogadja, akkor létrejöhet egy valódi kölcsönös együttműködés. Tágabb értelemben nézve Kepes András így fogalmazott: „A világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor tarts velem legközelebb is. Csatlakozz az oldal követőihez, hogy értesülj az új bejegyzésekről.

Fotó: Fauxels, Pexels