„Az élet nem tűnik nagy ajándéknak, ha egyedül kell élni.” (Amy Harmon)
A vadnyugati magányos hős, aki száll szembe a hitványokkal. Kemény fickó, kísérti a múltja, ismeretlen a jövője, értéktelen a jelene. Nincs otthona, nincsenek barátai, csak magára számíthat és a lemenő napra, amelybe minden este ellovagol. Népszerű filmes karakter, de a valóságban eljárt felette az idő. És talán soha nem is volt számára megfelelő időszak.

Az ember társas lény. Születésétől fogva igényli mások közelségét. Eleinte leginkább az anyjáét és az életösztön vezérli, de a társaság és érintés vágya később is alapvető szükséglet lesz. Kutatások szólnak arról, hogy azok a csecsemők és kis gyermekek, akik szerető közegben, becézgetve, simogatva, biztonságban érezve magukat nőnek fel, érzelmileg stabil, mentálisan kiegyensúlyozott felnőttekké válnak. Emberként nélkülözhetetlen a közösségi hovatartozás.

Tartozni valahová. Akarjuk, hogy elfogadjanak és befogadjanak. Mérhetetlenül vágyunk rá. Benne lenni egy társaságban, a csapat részének lenni. Nem véletlen, hogy azok a fiatalok, akik otthon nem kapják meg a törődés érzését, képesek akár törvénytelen ügyekbe is belebonyolódni, ha figyelnek rájuk és számítanak valakinek. Adott értékrend, eszme, elvek, határozzák meg a különböző társulásokat. Ahol magunkra ismerünk, ahol hozzánk hasonlóan gondolkodnak, ott jól érezzük magunkat. Azonosságra lelünk, ez a kellemes és otthonos érzületet teremt. Már tartozunk valahová.

Megnyílni valakinek. Sokkal intimebb az a kapcsolat, amikor valakihez tartozunk. Egy mély és őszinte barátság vagy egy párkapcsolat juttathat el a kötödés egy személyesebb szintjére. Ebben az esetben nem feltétlenül a megegyező értékrend lehet a kötelék alapja, mégis nagyon szoros viszony alakulhat ki. Szeretnénk, ha szeretnének, egyszerűen önmagunkért és nem azért, mert teljesítünk bizonyos követelményeket. Hatalmas bizalomra van szükség, hogy a legtitkosabb dolgainkat is megosszuk valakivel. Intenzív szükségletünk van a közelségre. Minél érettebb fejjel tartozunk valahová, annál mélyrehatóbban tudjuk megélni a kapcsolatot.

Tenni egy közösségért. A valahova tartozás egy lépcsőfoka, amikor nem csupán haszonélvezői vagyunk egy csoportnak, hanem tevékeny tagjai is. Ebben nem az anyagi javadalmazást és előnyöket látjuk, hanem a szolgálatot. Tehetünk valamit a társainkért, azokért, akikkel egy csónakban evezünk. Ez nem megerőltető, inkább felemelő. Egyszerű példa, amikor az iskolába járó gyerekek szülei támogatják az intézményt a munkájukkal, tárgyai adományaikkal. Vagy valaki ingyenes jogi tanácsadást ad egy bizonyos szervezet tagjainak. Nagyszerű érzés tevékenyen részt venni a történésekben és ezzel létrehozni valami jót, építőt, előre vivőt.

Adni a világnak. A szolgálaton túllépve, lehetünk valódi alkotók is. A közösségért való elköteleződés magasabb formája, amikor valami nálunk nagyobb és tartós célért küzdünk. Aki lélekben magányos, az a legtöbbször elkeseredett és önsajnálatba temetkezik. Nem foglalkozik másokkal, mert annyira leköti saját keserűsége. Ugyanakkor dolgozhat valaki az ideje nagy részében egyedül úgy, hogy azt a munkát átjárja a jobbítás szándéka, amely a többi emberre, a világra irányul. Utóbb letehet valami olyasmit az asztalra, amely megváltoztatja a saját, és mások életét is. A legtöbb esetben egy korszakalkotó munkához tevékenyen többen is hozzájárulnak. Emberhez méltó olyasmit csinálni, ami túlnő rajtunk, ami nem múlik el velünk együtt, hanem fennmarad.

A magány szükségtelen? Egyáltalán nem. Az egyedüllét természet adta szükségletünk. Csak így ismerhetjük meg magunkat, és jöhetünk rá a lényegünkre. Az önmagunkkal kapcsolatos felismerések, az identitásunk meghatározása, akkor lehetséges, ha elcsöndesedünk és mélyen belülre nézünk. Rengeteg tanulságot fedezhetünk fel a megéltekben, de csak akkor, ha gondolkodunk. Utólagosan összefüggéseket tudatosíthatunk, leendő hibákat küszöbölhetünk ki. Ahogy olykor a személyes GPS-ünket is újra irányba kell állítani. Ezt nem lehet egy buli kellős közepén, vagy állandó leterheltség mellett két telefonhívás közt. Ehhez megfelelő alkalom, idő és nyugalom kell. Aki nem teremti meg időről időre a lehetőséget, hogy felmérje a helyzetét, tisztázza a friss céljait, vágyait, esetleg újra definiálja magát, azt egyszer csak meglepetésként érheti az „én nem is ezt akartam” ráeszmélés. Ezekre az egyedüllét kiváló forma.

Közösségi életet élni, élvezni a hasonszőrűek társaságát, tevékenykedni értük, és akár az emberiség javát szolgálni, kissé eszményinek tűnik. Valóban az. Akkor egyszerűsítsünk. Idézzük fel a számunkra legkedvesebb pillanatokat, emlékeket az életünkből. Meg fogjuk látni, hogy a legeslegtöbb olyan élmény volt, amelyet nem egyedül éltünk át. Amint ezt Karinthy Frigyes is találóan megragadta: „Mint a magányosan elköltött ebédnek, a legkülönösebb felfedezésnek sincs igazi íze, ha társtalanul ér. Ezért nem hiszem el a belső felfedezések ősének, a költőnek se, ha azt állítja, hogy önmaga örömére ír. Arkhimédész is ordított a kádban, pedig egyedül volt.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor értékeld azokat a közösségeket, amelyek életében részt vehetsz. És becsüld meg az egyedüllét értékét is.

Fotó: Awais Mughal, Pixabay