„Különbözőek vagyunk, de ha megtanuljuk megérteni és elfogadni egymást, egészen szép összhang alakulhat ki közöttünk. A különbségek megértése és elfogadása azonban nem valósul meg egykönnyen, ha ezeket a különbségeket rossznak vagy ostobaságnak tekintjük.” (Mark Gungor)
Kapcsolataink minősége nagyban azon múlik, mennyire értjük meg egymást. Sokszor a napi hajtásban és az esti megfáradt vegetálásban egyszerűen nem találunk módot rá. Rohanunk, tartjuk az ütemtervet, és önző módon magunkat helyezzük előtérbe. Mert mi is megértésre vágyunk. De kezdjük azzal, ami felett hatalmunk van, legyünk mi megértőbbek. Mivel segíthetjük elő a jobb megértést?

Legyen időnk. Ne spóroljunk a fontos kapcsolatainkon. Ez nem a heti nagybevásárlás, ahol lényeg a kedvező ár. Ez elvileg egy tartós kapcsolat, a maga miden nyűgjével. Köztük az egyik, akár tetszik, akár nem, az időigényesség. Ha már meghallgatunk valakit, akkor azt ne kutyafuttában tegyük. Teljesen mindegy, hogy a valóságban tekingetünk az óránkra vagy gondolatban tesszük ugyanezt. Nem vagyunk ott lelkileg, ahol kéne. Udvarias gesztust teszünk, miközben az egész helyzet kényelmetlen, mint csecsemőnek a teli pelus. Az egyik legértékesebb kincsünk az időnk. Amikor valakivel megosztjuk az időnket, azt sugalljuk, becsüllek annyira, hogy megajándékozzalak vele. Kizárólag akkor bonyolódjunk ilyen beszélgetésekbe, ha van rá elég időnk.

Csak rá figyeljünk. Az osztatlan figyelem páratlan kincs a kommunikáció terén. Ismerős, hogy egy társalgás kellős közepén egyszer csak arra eszmélünk, hogy újra hallani kezdjük az illető hangját, mintha épp most ébredtünk volna Csipkerózsika álmunkból? Azt nem tudjuk, miről is beszélt a másik és bízunk benne, nem most kérdez valamit, amire fogalmunk sincs mit is mondjunk. Figyeljünk rá, csakis rá. Tudom, zavaró, hogy egy hajtincs eláll a fülénél, de ha ez eltereli a figyelmünket és azon kezdünk el gondolkozni, vajon fésülködött-e mielőtt elindult, az nem segít. Ahogy az sem, ha a neki adandó válaszon agyalunk. A kellő pillanatban reagáljunk, adjunk őszinte reakciót és spontán választ. Legyünk kíváncsiak a másikra, az érdeklődés segít fókuszban maradni.

Megfelelő helyen. Nem mellékes megválasztani a helyszínt, ahol sokkal kevesebb elterelő tényezővel találkozunk. Egy hangos kávéház, egy zajos pláza, egy harsány koncert, egy zsúfolt ebédszünet az étkezdében nem épp azok a helyek, ahol egymásra hangolódhatunk. Jobb kettesben valami csendes, nyugodt helyen, ahol tisztán halljuk és értjük egymás szavát. Nagyon könnyű eltérülni, ha számtalan eszköz és személy nyüzsög körülöttünk. Szintén a közeg zavartalanságát biztosítja, ha a saját készülékeinket hatástalanítjuk a beszélgetés idejére. Ez nem a kalandozások helye, amikor mindenfelé csaponghat a figyelmünk. Szeretnénk megérteni a másikat, ehhez pedig nem maradhatunk le a mondandója egy részéről sem. Tudatosan tervezzük meg mikor és hol kerítünk sort a csevejre.

Kérdezzünk. Szeretünk a megmondóember képében tetszelegni. Akkor megcsillogtathatjuk tudásunkat és zsenialitásunkat. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy fényezhetjük magunkat? Mert mindaz, amit javasolni, tanácsolni, felvetni, ajánlani tudunk a mi személyes élményeinkből és tapasztalatainkból táplálkozik. Szükség lehet a szubjektív véleményünkre, de jellemzően erre túl hamar kerítünk sort. Tegyünk fel kérdéseket a minél behatóbb ismeretek megszerzésére. Ne csak egy skiccel rendelkezzünk, adjunk lehetőséget beszélgetőpartnerünknek, hogy színeket is használhasson és kifesse a képét. Kevesebb kijelentő és sokkal több kérdő mondat a részünkről. A kérdésekkel a háttérben maradhatunk, míg emberünk észrevétlenül az előtérbe kerül.

Képzeljük magunkat a helyébe. Sokszor, a szerzett információkat a saját szűrőnkön keresztül engedjük át. Ez a saját meggyőződésünket megerősítheti, de nem segít megérteni valaki mást. Jellemzően fogjuk az ismereteket és beletesszük azokba a dobozokba, amelyekkel rendelkezünk. Abba, amelyikbe szerintünk a leginkább beleillik vagy amelyikbe bele kellene illenie. Néha azonban új dobozokat kéne vennünk. Addig ismeretlen, idegen dobozokat. Nem ismerhetünk meg senkit sem a mi szemüvegünkön keresztül. Az övével kell látnunk a világot. Akkor is, ha ez radikálisan eltér a miénktől. Belehelyezkedve a helyzetébe, elképzelve a körülményeit, megidézve az érzéseit, felismerésekre juthatunk vele kapcsolatban. Megérthetünk miérteket, mozgatórugókat, amelyeket kényelmesen, a mi pozíciónkból nem tudunk.

Ne ítélkezzünk. Nagyon könnyű a rendelkezésünkre álló infók alapján ítéletet alkotni. Ám ezek nagyban sztereotípiákra épülnek. Minél többet tudunk, minél inkább átérezzük az illető állapotát, minél személyesebb a kapcsolatunk, annál elfogadóbbak vagyunk és kevésbé ítélkezünk. Az egyszerűsítés mégis a vérünkben van, pontosabban a gondolkodásmódunk szerves része. Nekünk is könnyebb, ha a már említett dobozokat használhatjuk. A megértést gátolja, ha nem tudjuk levetkőzni az előítéleteket. Szemellenzővel torz képet állítunk fel a másikról, és egy belső kényszer végett ki is tartunk mellette. Bánjunk óvatosan ezzel, mert az emberek nagy meglepetéseket okozhatnak, amikor kilépnek az elvileg nekik szánt skatulyából és megmutatják igaz valójukat. Ők olyanok, amilyenek, sajnos, mi gyakran egészen másnak látjuk őket.

Csodálatos élmények születnek abból, amikor emberek egymás közt megnyílnak. Mert ezek a megértések nem csak másokról tanítanak és adnak nekünk értéket, hanem saját magunkról is. Amint azt Kasie West is megfogalmazta: „Mindenkinek és mindennek megvan a maga története. Ha megismered ezeket a történeteket, olyan tapasztalatokhoz jutsz, amik többé tesznek, amik tágítják a megértésedet. Gyarapítod velük a lelked.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor látogass el rendszeresen az oldalra az újabb cikkekért.

Fotó: Gary Barnes, Pexels