„Utálom, hogy úgy érzem, másnak kell lennem, hogy beilleszkedjek.” (Emma Lord) 
Van egy kép magunkról, amit mutatunk a külvilágnak. Erős, kompetens, kellemes, profi meg minden, ami kell. Ezek vagyunk mi. Ez kell ahhoz, hogy beilleszkedjünk a közösségbe. Idővel aztán ez a fajta képmutatás tesz minket elégedetlenné. Mert a külső világunk nem egyezik meg a belső világunkkal. Hiába illeszkedtünk be, attól még nem biztos, hogy ott a helyünk és el is el is fogadtak. 

Önmagunk megmérgezése. Alárendelődünk a beilleszkedés hamis komfortjának. Elnyomjuk igazi énünket, a vágyainkat, a céljainkat. A felszín alatt mi azok vagyunk, akik, de ciki ezt vállalni, ezért a külvilág számára nem azok vagyunk. Számukra a megfelelő emberek vagyunk. Meg is érkeztünk a megfeleléshez. „Akkor vagy jó, ha a kedvünkre teszel. Jó jegyet hozol az iskolából, a hétvégén is túlórázol, megszerzed azt az illusztris ügyfelet.” Bármiről is van szó, mi teperünk, hogy másoknak megfeleljünk. Miért? Talán, ha önmagunk vagyunk nem kellünk? Az öntudatunk és az erényeink értéktelenek? A megalkuvás csalódottságot hoz. Hiába akarunk megfelelni, sosem leszünk elég jók. Elég egy hiba, egy rossz döntés és jön a süllyesztő. A ledorongolás, a lefokozás, a kegyvesztés. Ilyenkor az ember önmagában nem érték, csak amíg szolgál. És ha azt nem az elvárásoknak megfelelően teszi, mehet a levesbe. A megfelelés nagy mumusa, hogy valójában sosem felelünk meg. Emberként nem. Csak míg tesszük a dolgunkat. Ez lassú méregként hat ránk. 

Kényszerű formázás. Honnan vehetjük észre, hogy tényleg elfogadtak-e vagy csupán beilleszkedtünk? Előbbi esetben jók vagyunk, ahogy vagyunk, utóbbiban, ha ezt is állítják, ez nem igaz. Örömmel befogadnak, de a tudatalatti szándékuk, hogy változtassanak rajtunk. Hozzá akarnak igazítani az igényeikhez, ezért formázásra kényszerítenek bennünket. Vagy nyíltan vagy burkoltan. Finoman terelgethetnek bizonyos irányba, esetleg helyzetbe hoznak, ahol muszáj cselekednünk és egyben változnunk. De saját magunkra is nyomást gyakorolhatunk, a minél optimálisabb integrálódásért. Így megy ez a hétköznapokban. Nem akarunk kilógni a sorból ezért lemondunk dolgokról. Nem osztjuk meg, mit gondolunk igazából. Eltitkoljuk a valódi érzéseinket. Nem a nekünk fontos értékek alapján intézkedünk. Nem akarunk hátrányba kerülni, így hallgatunk és tűrünk. Legfeljebb a lelkiismeretünk őrlődik a meghasonulás miatt. Sajnos, ha elég nagy a jutalom, erősen elnyomjuk ezt a belső hangot. 

Bárhol megtörténhet. Elég körülnézni a környezetünkben. Ez megeshet a munkahelyen ugyanúgy, mint egy párkapcsolatban vagy bármilyen más közösségben, csoportosulásban. Vannak, akik manipulátorként, ezen az alapon vezetnek céget, bármilyen társaságot vagy épp a kedvesüket. És mi is önként fejet hajtunk, ha úgy véljük, hasznunk származik belőle. A félelmeink, hogy felismerik tökéletlenségünket, a hibáinkat és kiderül nem vagyunk elég jók és szerethetők önmagunkban, nehezen legyőzhetők. Az érvényesüléshez és a befogadáshoz szükség van rá, hogy a rólunk kialakult kép kellően impozáns legyen. Állja meg a helyét jelen korunkban. Még akkor is, ha a trend kifogásolható értékekre építi a sikernek nevezett bálványt. Ma a siker sokszor hamis ékszerekkel illegeti magát, mégis totemként imádjuk. Az erőlködés fölösleges. Ha nem vagyunk önazonosak, hosszútávon nem leljük az örömünket és a boldogságunkat. Jobb időben ráébredni, hogy mi az utunk és felvállalni azt, hogy ne egy élet alkonyán legyen keserű a felismerés. 

Az elfogadás velünk kezdődik. Magunkkal szemben kell először megértést tanúsítanunk. Ha mindenféle változtatás nélkül is képesek vagyunk szereti magunkat, jó az irányzék. Az igazi elfogadók tisztában vannak vele, hogy a legjobb helyek a világon, ahol önmagunk lehetünk. Ott kivagyunk szolgáltatva minden gyengeségünknek. Teljesen nyitott könyvként sebezhetőkké válunk. Ennek ellenére mégis maximális biztonságban érezzük magunkat. Mert jó és rossz tulajdonságainkkal együttvéve is szerethető emberek vagyunk. Ezt adja meg a közeg, ami és aki nem akar mindenáron megváltoztatni minket. A létezésünk, a jelenlétünk alapjaiban okot ad az örömre. A legjobb kapcsolatok, legyenek azok hivatalosak vagy privátok, az elfogadás egyszerű eszközével élnek. Ezen keresztül adják meg a résztvevőknek a kiteljesedés lehetőségét. 

Ha érezzük, hogy valami nem oké az életünkben, gondoljuk át a kapcsolatainkat. Van-e olyan, ahol másnak kell mutatkoznunk, mint amilyenek vagyunk? Nagy dilemma, hogy mennyit vállalhatunk önmagunkból és nem származik-e belőle kárunk? Meglehet, jóval nagyobb erőfeszítésbe kerül palástolni a valódi személyünket, mintha önmagunk lehetnénk. Hosszútávon, a mentális egészségünkre nézve, biztosan pozitívabb végkifejletet tartogat egy önazonos életmód. Ahogy azt Vámos Robi megfogalmazta: „Jobb megtalálni azokat, akik elfogadnak, mint állandóan győzködni azokat, akik sosem fognak megérteni.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés nézz bele az oldalon egyéb cikkekbe is! Vagy lapozz bele ebbe a válogatáskötetbe! 

Fotó: wayhomestudio, freepik