Miért tanulunk?

A tanulás nem öröm, csak kötelesség

„Nem a tudásban van a boldogság, hanem a tudás megszerzésében.” (Edgar Allan Poe)
pexels-liam-anderson-1458318.jpg
A tanulás szó kicsit kényelmetlen érzéseket ébreszt bennünk. Kényszerű, kötött, kötelező ismeretszerzés. Általában akkor vetemedünk rá, ha kell. Valamiért muszáj, megéri, van jutalma. Lehetséges önmagáért a tanulás szeretetéért vagy egyszerűen a tudásunk bővítéséért pallérozódni?

Baba leckék. Csecsemőként ez ösztönös. Belecsöppenünk egy új világba és az új dolgok felfedezése adta örömök az elsődleges hajtóerők. Rácsodálkozunk mindenre, kipróbálunk mindent, nézünk, rágunk, nyáladzunk, markolunk, forgatunk, próbálkozunk. A bennünk lévő kíváncsiság a legnagyobb motivátor. A büszke szülő figyelemmel követi a pici fejlődését és a legkisebb előrelépést is dicsérettel honorálja. Ez nem feltétlen baj, csak aztán sok gyermekre ez rátelepszik, és kialakul náluk az elvárás és a dicséret iránti függőség.

De nehéz az iskolatáska. Az iskola teszi fel erre a koronát a jegyekkel, a piros és fekete pontokkal, jutalmazással, büntetésekkel. A rendszer a saját megítélése szerinti skatulyákba helyezi a diákokat. Tanulunk, hogy a megadott mérce szerint teljesítsünk, mert különben lemaradunk és rossz osztályzatokat kapunk. De nem tanulunk a tanulás és a tudás öröméért. Gyerekfejjel persze az utóbbit nem igazán értjük meg. De azt akkor is érezzük, hogy vannak izgalmas tanárok és unalmasak. Vannak, akiknek az óráin figyelünk és ragad is meg bennünk valami, és vannak, akiknél csak a szemünk ragad le, mert a figyelmünket sem képesek lekötni. Ha egy tanár megszeretteti velünk a tanulást, akkor a legtöbbet adja át nekünk.

Példás elöljáró. Hétköznapi személyes példa, melyet már több ízben érintettem, az olvasás. Hogy megszerettem az olvasást, abban nagy szerepe volt édesanyámnak. Esténként elalvás előtt, a húgomnak és nekem mesét olvasott. Olyat, ami nekünk tetszett. És láttam, amint ő is falta a könyveket. Nagy dolog volt, hogy eljárhattunk vele a könyvtárba és mi is válogathattunk. A rendszeresség és a példa megtette a hatását. Időnként hallom szülőktől, hogy a gyerek nem nagy könyves. Vajon a szülőktől mit lát? Ők olvasnak? Maguknak vagy a gyereknek. Nem telefont, hanem könyvet. A példamutatás segít felfedezni az olvasás szépségét. Ennek hiányában az egész lutri. Bevallom, velem sem a kötelező olvasmányok szerettették meg az olvasást. Inkább az otthoni minta, azok a mesék, versek, könyvek, amelyeket én magamtól szívesen lapozgattam. Ebben van benne a csecsemőkori felfedezés, kíváncsiság és rácsodálkozás élménye.

Felnőtt oktatás. Visszakanyarodva a tanuláshoz, felnőttként már jellemzően akkor tanulnunk, ha önös érdekünk diktálja, ha jó okunk van rá. Egy újabb papírt lóbálva előléptetnek, esetleg magasabb fizetési sávba kerülünk. Érdekünk fűződik hozzá, de nem biztos, hogy ez egybeesik a valódi érdeklődésünkkel. A legtöbben megéltük már a kötelező továbbképző tanfolyamok komolytalan világát. Ahol a lényeg a kredit, a részvétel, a pénz befizetés, a tesztkérdések helyes válaszai meg halványan be vannak jelölve a kivetített fólián. Amikor valami érdekel, akkor jóval kevesebbet kell a klasszikus értelemben véve tanulnunk. Akkor ragad ránk az infó, mint boldog kisgyerekre a játszótéri kosz. A tanulás ezen szintjére jutni a leginspirálóbb.

A tudás ma és holnap. Lassan változik a képzettség mibenléte is. Még mindig uralkodó a merev, poroszos stílus. A magolás, a fix tananyag, a mindörökké szakmaiság. Ez adja meg a jó jegyet, a kiváló bizonyítványt, a summa cum laudét, a sokadik diplomát. Ezek fontos dolgok. Ám azzal, hogy ma már mindenki a zsebében hordoz egy hatalmas könyvtárat, érezhető a lexikális tudás háttérbe szorulása. Pontosabban, ha valaki egy specifikus területen rendelkezik nagy szakmai tudással, az óriási érték. De legalább ennyit ér tudni, mit, hol keressünk. Hova nyúljunk, kit hívjunk, kikkel működünk együtt, hogyan győzzük meg őket. A humán oldal, a kommunikáció, az együttműködés képessége, az emberi bánásmód, a rugalmas reagálás, túlmutatnak a bebiflázható és alkalmazható tanokon. Ezek változó, képlékeny, kreatívan használandó tulajdonságokat igényelnek. Tanulhatók, de nem képlet alapján működnek. A jövő nemzedéke sokkal több flexibilitással kell bírjon a munkájában, mint a korábbiak.

Tehát, nem mindegy mit és hogyan tanulunk. Előbb-utóbb ráébredünk, hogy az életünk végéig tanulnunk kell. Manapság számtalan önképző szervezet, magán oktatási intézmény, akkreditált képzés áll a rendelkezésünkre, hogy kiéljük az ismeretek iránti éhségünket. Ha megszeretjük a tanulást, van valaki, aki megszeretteti velünk (itt jöhet a képbe egy iskola, egy tanár, de akár egy mentor, egy szakember), akkor könnyebb dolgunk van. Ha nem csak az érdekek mentén tanulnunk, mondjuk, a jó jegyekért, a kinevezésért vagy, hogy többet keressünk, hanem az élvezeti értékéért is, akkor jobban érezzük magunkat. Az élet nagyban arról kell szóljon, hogy jól érezzük magunkat. Akár tanulás közben is. Emlékeztessen erre Lucius Annaeus Seneca gondolata: „Nincs miért félned, hogy kárba vész a fáradságod: magadnak tanultál.”

 

 

Gratulálok, elolvastál egy cikket, amelyet valószínűleg jóval kevesebben olvasnak el, mint egy friss film ajánlóját vagy egy bejegyzést arról, hogy mit ne tegyünk az első randin. És ez egyik cikket sem minősíti, csupán megerősíti azt, hogy a tanulásnál jóval népszerűbb témák is vannak. Olyanok, amelyekből tanulhatunk valami hasznosat.

Fotó: Liam Anderson, Pexels