„Irányíthatod egy gyermek kezét a papíron, de amikor elveszed a kezed, a gyermek még meg kell tanuljon magától írni. Lehet, hogy a tetted tulajdonképpen késleltette a folyamatot.” (Agatha Christie) 
Eldöntöttük! Kész! Ha a gyerek nem is tudja még, mi már igen. Tudjuk, hogy mi válik belőle. Sikeres, diplomás, anyagilag stabil lábakon álló, mentálisan kiegyensúlyozott, közkedvelt, boldog felnőtt. Nem akarunk kicsit sokat? Talán. De, ami ennél aggasztóbb, hogy gyakran azt is tudni véljük, hogy éri el mindezt. Lehet, hogy ezért sem figyelünk oda rá igazán? Számít egyáltalán, hogy ő mit szeretne? 

A kérdés ereje. Kérjük ki a véleményét! Miért nem tesszük? A gyereknek van véleménye. Ha a kezdetektől nem vagyunk kíváncsi rá és nem engedünk teret neki, akkor persze nem hangoztatja, de vannak meglátásai. Olykor nagyon is jók. Vajon ő fél tőlünk, hogy olyasmit mondjon, amit nem szívesen hallunk vagy mi félünk ettől? Nem akarjuk hallani, hogy a kölyök olyasmi iránt érdeklődik, ami a mai világban nem elég perspektivikus és jövedelmező. Szülőként nem akarjuk a tőlünk radikálisan eltérő nézeteit hallani. Ebben vaskalaposak vagyunk. Miközben arra próbáljuk rávenni, hogy álljon ki magáért. Csak épp ez velünk szemben nem elfogadható. Az elnyomást érzékeli ő is és inkább magába folytja a szemléletét. 

A csend jó barát. Ha mégis kérdezősködünk, jó hallgatóság vagyunk? Kivárjuk a válaszát? Egyszerű, kérdezünk és várunk. Várunk, várunk, várunk. De nem nagyon várunk. Inkább hümmögünk és türelmetlenül noszogatunk. Pedig a gondolkodás legfőbb támaszai, a nyugalom, a kellő idő és a türelem. Hogy másként fejthetnénk meg bármi fontosat az életünk kapcsán, ha nincs rá idő? Főként egy gyerek számára meg kell adni az alapos gondolkodás lehetőségét. Ha már idejekorán siettetjük, mikor fog megtanulni gondolkodni? Ahogy a házi feladat is hasznosabb, ha ő jön rá a megoldásra, mintha készen kapja azt. Fel kell fedeznie magát, meg kell hallania a belső hangját. A saját belső hangját. Nem azt, ami visszaköszön belőle belőlünk. Ha kérdezünk valamit, akkor várjuk meg rá a választ. Ez nem mindig érkezik gyorsan. Valamikor újra fel kell tenni a kérdést. De előbb-utóbb meglesz a felelet. 

Nagyon felnőttes a hozzáállásunk. A sürgetés adódhat a felnőttségünkből. Állandóan dolgozunk valamin, bíbelődünk valamivel, fontoskodunk, mintha megállna nélkülünk a világ forgása. Nincs időnk merengeni, kibontakozásra vesztegetni az időt, azonnal válaszokat várunk, mert a konzerv reakciókhoz vagyunk szokva. Rendelünk a neten és rögtön megkapjuk a visszaigazoló e-mail-t. Kérünk egy árajánlatot és ha pár óráig nem kapjuk meg, máris megbízhatatlannak és lustának tituláljuk a céget. A gyerek nem áll készen az állandó rohanásunkra. És ha valóban folyton nyargalunk, mi sem állunk készen rá. Lehetünk nélkülözhetetlenek a munkánkban, de a gyermekünk is ugyanennyire számít ránk. Számára lényeges tájékozódási pont vagyunk a fejlődésében. Ha nem csak körülötte repkedünk, megoldunk, megmondunk, elrendezünk mindent, de jelen is vagyunk és ráfókuszálunk, megérthetjük őt. 

Csöndes megfigyelő. Ha segíteni akarunk neki a jövőjét illetően, akkor figyeljünk. Némán, szótlanul, nem zavarva őt. Amíg nem kérdez, addig csinálja csak, amit akar, ne zavarjuk. Sok információt nyerhetünk abból, ha figyeljük, mit szeret csinálni, mivel tölti az idejét, mit játszik, hogyan játszik, kivel, kikkel játszik. Kipróbál dolgokat, egyeseken gyorsan túljut, másokra több időt fordít. Pontos képet kaphatunk az érdeklődéséről, az alkotó szelleméről, a kitartásáról, a különböző készségeiről, tehetségéről. Ismereteink birtokában és vele együtt döntsünk arról, merre orientálódjon, miben próbálja még ki magát. A széleskörűség talán nem garancia arra, hogy megtalálja a későbbi hivatását, de rugalmassá teszi a látásmódját. 

Az erőfeszítés elismerése. Számos fiatal küzd a kitartás hiányával. Gyermekkorától kezdve azt hallotta, hogy ő milyen ügyes, okos, szép és azért is megdicsérték, hogy nőtt a haja. Kicsit érdemes figyelmesebben biztatni. Nem csupán a létezésért meg a részvételért, és nem is kizárólag a csúcs eredményekért, hanem azért, mert önmagához képest jól teljesít. Veszi a fáradtságot, munkát tesz bele, erőfeszítést és a képességeihez mérten nagyszerűen helytáll. Tágítja a határait, jobbá és jobbá válik, azaz tanul és fejlődik. Nem nyerhet mindig, és ez így van jól. Nem kell ebbe belepusztulni, feladni és legközelebb elkerülni a kihívást. Ellenkezőleg, egy sikertelen alkalomnak tekinteni és menni tovább. Ha helyére kerül az önbecsülése, a nehézségeket csupán megállónak tekinti és nem végállomásnak. Ez támogatja őt az útkeresésben is és a nagybetűs életben is. 

Engedjünk a tökéletesből. A gyerek és köztünk van pár év korkülönbség. Minden, amit teszünk végtelen profinak tűnik a szemében. És minden, amit ő tesz kilátástalanul sutának. Ez gyakorlat kérdése. Amikor nálunk lemondóan felvetődik a kislányunk részéről, hogy de apa sokkal jobban rajzol, arra azt válaszolom, hogy ez adódik a több évtizedből is, amennyivel többet volt alkalmam gyakorolni. De ez bármilyen egyéb házimunkára is levetíthető, a szennyes válogatástól kezdve a fűnyírásig. A felnőttek szinte mindenben jobbak, ezért óvatosan javítsuk ki a gyerkőcöket. Ne durván kioktatóan, ne leszidva, ne is sutyiban a hátuk mögött, hanem velük együtt. Mutassuk meg hogyan kell megcsinálni valamit, engedjük, hogy megpróbálja, beszéljük meg, ha kicsit korrigálni kell rajta, aztán kísérelje meg újra. Fogadjuk el, hogy nem lesz miden tökéletes. Ahogy általában nem is azok a dolgok. De nem is tökéletesnek kell lennie egy gyereknek, hanem szorgalmasnak és fejlődésre képesnek. 

Szülőként jót akarunk a gyerekünknek. Csakhogy néha ez a jó nem esik egybe azzal, amit ő maga is annak vél. Kikövezhetjük élete útját, egyengethetjük az ügyeit vagy dönthetünk úgy, hogy önállóságra neveljük, és tapossa ki saját maga az ösvényt. Mindent készen teszünk elé az asztalra vagy adunk egy listát a hozzávalókról, egy receptet, aztán rá bízzuk az étel elkészítést. Tegyük a kezünket a szívünkre! Számunkra is az okoz igazi boldogságot, amikor a magunk erejéből és tudásából értünk el valamit. Ne vegyük el ezt az örömet a gyermekünktől! Találja meg a helyét, teremtse meg a lehetőségeit és legyen minél boldogabb! Amint ezt William Deresiewicz mondta: „Van valami, ami sokkal fontosabb, mint a szülő helyeslése: az, hogy megtanuljunk élni anélkül is. Ezt jelenti a felnőttség." 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is. 

Fotó: freepik