„A rohanó életmód, az "egyik lábam itt, a másik ott" természetellenes, és megakadályoz bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat és boldogok lehessünk.” (Benjamin Hoff)
Most, azonnal, rögtön. Modern életünk vezényszavai. Megszoktuk, hogy minden azon nyomban megtörténik. Ha valakinek üzenetet küldünk, állandóan a telefonunkat vizslatjuk, válaszolt-e már. Ha foglalást adunk le, vagy vásárlunk valamit elvárjuk, hogy rögvest visszajelzések érkezzenek. Gyanakszunk, ha egy óra múlva sem történik semmi. Nem várunk semmire. De az azonnaliság mentalitása bizonyos területeken inkább árt, mint használ.

Azonnal nemet mondunk. Dolgozunk és egyszer csak felhív valaki egy kérdéssel, mi pedig egyből rávágjuk, hogy nem tudunk benne segíteni. Lehet, hogy valóban nem, de lehet, hogy csak nem akarunk vele foglalkozni. Vannak piti dolgok, amelyek több fejtörést okoznak, mint hasznot. De ha foglalkozunk velük, akkor ezek a parányi szívességek később többet, nagyobbat is hozhatnak. Vagy ott a szülő, aki azonnal rávágja a gyerek kérdésére, hogy nem. Nem saralhatsz, mert én kínlódok majd a koszos ruháid kitisztításával. Nem vízfestékezhetsz, mert a múltkor is a fél lakás tocsogott. A legtöbbször nem a testi épségét akarjuk megóvni, hanem magunkat megkímélni valami kényelmetlenségtől. Az azonnali nemet mondás rendszerint kényelmi szempont. Lerázós duma. Meg akarunk szabadulni egy számunkra körülményes helyezettől. Pedig általában nem óriási dolgokról van szó, hanem kicsikről, amelyek mérhetetlen nagy örömet okoznak, okoznának a másiknak. Míg bebiztosítjuk a kényelmünket, addig valaki más napját elfuseráljuk.

Rögtön felkapjuk a vizet. Egy másik ismerős szituáció otthonról, amikor a gyerek csinál valamit (vagy ellenkezőleg, nem csinál), és mi azonnal felemeljük a hangunkat. Kiabálunk, üvöltözünk, szidunk, fegyelmezünk. És mi a vége? Sértődés, megbántódás, taccsra tett hangulat. Ezt a párunkkal is meg tudjuk csinálni, de olykor egy munkatársunkkal is. Ha nem azonnal reagálunk, talán a vehemenciánk sem lesz ilyen heves. Ugyanígy nem érdemes kritikus, bosszantó vagy vitriolos reklamáló levelekre sem azon melegében válaszolni. Amikor dolgozik bennünk az ideg, és legszívesebben jól megmondanánk az illetőnek, na akkor ne tegyük. Sokkal több kárt okozhatunk egy nem megfelelő felelettel. Higgadjunk le, adjunk időt az érzelmeink lecsendesedésének. A gyermekünk esetében sem az a célunk, hogy romboljuk a köztünk lévő viszonyt. Inkább azt szeretnénk, ha önállóbbá válna, megtanulná, hogyan tegye meg azt, amin most kirobbant a vita. Utóbbi elérése több esélyünk van, ha nem a dühünkre hallgatunk, hanem lenyugodva, kulturált keretek között beszéljük meg a problémát.

A fájdalom feldolgozása. Ha valami rossz történik velünk, jó lenne mielőbb túl lenni rajta. Csakhogy nincs rövidebb út. Elvesztünk valakit és szenvedünk a hiányától. Nem eszünk, nem alszunk, csak gondolkodunk. Ha csak egy kis időt kaphatnánk még együtt. De nem lehet. Ahogy nem fog varázsütésre elmúlni a gyötrődésünk sem. Az önsajnálatunk enyhítésére tett kísérleteink nem túl eredményesek. Főként mert helyi érzéstelenítésre szolgálnak, a fájdalom enyhítésére vagy a hiánypótlásra. Ideiglenes búfelejtők, melyek elterelik a figyelmünket. De a történteket fel kell dolgozni. Meg kell emészteni, lelkileg átrágni magunkat rajta. Megtalálni a helyünket, az értelmünket, az értékünket, a megváltozott viszonyok közepette is. Itt is elég időnek kell eltelnie ahhoz, hogy felszabaduljunk, elengedjünk, megkönnyebbüljünk.

A sikernek ideje van. Van egy tanulási és érési folyamat. Ezen keresztül kell menni. Nem elindulunk az első osztályban és egy hét múlva már folyékonyan olvasunk, összeadunk és kivonunk. Nem. A fejlődés időigényes. A tudás megszerzéséhez időre van szükségünk. Egy telefonba pár percig tart letölteni egy applikációt. Mi nem vagyunk gépek, számunkra ez nem ilyen egyszerű, nekünk ennél több kell. Hetek, hónapok, évek, attól függ miről van szó. A karrier építés, a vagyonszerzés, a vezetővé válás is hasonló metódust követ. Végigjárni a ranglétrát, megszerezni az elengedhetetlen képességeket, tapasztalatot gyűjteni. Sugallhatja a média a gyors sikeresség menőségét, de számtalanszor azok, akiknek ez hirtelen megadatik, azokat ez a siker fel is falja. Nem állnak készen rá. Nem eljutnak a fényig, hanem egyszerre csak rájuk irányul egy vakító reflektor. Ne siettessük azt, aminek fel kell nőnie. A tartós sikerhez fel kell nőnünk.

Az egyik kedvenc határidőm a tegnapra kell. Erre azt tudom mondani, hogy igyekszem gyors lenni, de ennyire nem tudok. Ezzel le is vetkőzhetem a sürgetésből fakadó frusztrációt és általában érkezik is válaszként egy tathatóbb teljesítési időpont. Megszoktuk gyors életmódunkban, hogy nem várunk, mindent megszerzünk és megkapunk a lehető leggyorsabban. Ez fontos lehet utazásnál, ételrendelésnél, egy szolgáltatás igénybevételénél, gyártásnál, de nem lehet szempont embereknél. Amikor a velük való kommunikációról és bánásmódról van szó, akkor nincs diszkont ár, mert azt a kapcsolatunk minősége sínyli meg. Ez a saját magunkkal való kapcsolatunkra is igaz. A lassítás nem azt jelenti, hogy megállunk, hanem hogy biztonságosabban és gondosabban haladunk. Hajnóczy Soma mondta: „Túlságosan pörög ma a világ, és minket is túlságosan pörgetnek. Már-már társadalmi elvárás, hogy pörögjük szét az agyunkat: a sok "most azonnal", a sok határidő, a sok "most rögtön"... és ez nem feltétlenül jó, nem feltétlenül egészséges. Néha meg kell tanulni behúzni a kéziféket, egy picit lelassítani, egy picit visszavenni, és egy picit megélni azt, amiben tényleg vagyunk.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor fogadd el, hogy nem történik meg minden azonnal.

Fotó: drobotdean, freepik