„A hazugságok a társadalmi megfelelői a mérgező hulladékoknak - potenciálisan mindenkinek ártanak.” (Sam Harris)
Semmi sem fekete-fehér. Mindennek több árnyalata van, nem csupán a szürkének. És még egy rakás másik szín van a segítségünkre abban, hogy azt fessünk, amit csak akarunk. A hazugságainkkal is így van ez. Kiszínezhetjük, élénkíthetjük, szépíthetjük őket, de biztosan besorolhatjuk a négy szín által jelölt csoport valamelyikébe.

Miért tesszük? Érdekből lódítunk, ez egyértelmű. De az érdekeink igazán eltérőek lehetnek. Tehetjük ezt magunkért vagy másokért, előnyökért vagy a hátrányok elkerüléséért. Nagyjából ennek a négy tényezőnek a különböző variációi alapozzák meg mellébeszélésünket. Etikai oldalról nem szép dolog hazudni, azonban társadalmi szempontból olykor megkerülhetetlen. Megtartani, megszerezni valamit, verbális erőfeszítéssel és nem valós erőszakkal, erre ad lehetőséget a hazugság. Ettől függetlenül nem mellette kívánok érvelni, csupán az eltérő stratégiákat vázolom fel.

Szürke: Mindkét fél számára előnyös valótlanságok. Például, ha letagadjuk, hogy betegek vagyunk. Mi dolgozni szeretnénk, nem akarjuk, hogy a többiek miattunk maradjanak le, vagy valakinek helyettesítenie kelljen. Ezért azt mondjuk, csak egy kis nátha, semmi komoly, majd beveszünk egy lázcsillapítót és nyomjuk a melót. Rendszerint valamilyen közös érdekeltség, együttműködés okán tesszük ezt. Az is előfordul, hogy a másik átlát a szitán, tudja, hogy nem stimmel minden, de szemet huny, hagyja menni a dolgokat a maguk útján. Ide tartozhatnak az egészen köznapi megnyilvánulások, amikor a „hogy vagy” kérdést elintézzük annyival, hogy „minden rendben”.

Fehér: Annak az érdekében történik, akinek hazudunk. Ilyenek a kegyes hazugságok, amikor a páciensnek nem mondják meg őszintén a betegsége súlyosságát. Vagy ellenkezőleg, egy idősebb családtagunkat szeretnénk kímélni, és nem áruljuk el, milyen rossz passzban vagyunk. (Hasonló szituációra épült a Good bye, Lenin! című német dramedy.) Esetleg, amikor a gyerekekkel elhitetjük, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, létezik a Mikulás meg a Húsvéti nyúl. Ez utóbbi varázslatot hoz a gyermekkorba, ami nélkül talán szegényebben növünk fel. De az egyéb kegyes kamuzásoknál felmerülhet a kérdés, valójában a másikat szeretnénk megóvni vagy csupán magunkat egy kényes szituációtól?

Fekete: A hazudó érdekét szolgálja. A hétköznapokban ezt hívjuk manipulációnak. Menteni akarjuk az irhánkat, elkerülni a büntetést, esetleg hozzájutni valamihez, pénzhez, hatalomhoz, pozícióhoz. Ebben a felállásban az önzés vezérel. A legkevésbé törődünk a másikkal, mindössze annyira, hogy az irányításunk alatt tudjuk őt vagy a helyzetet. Nyernünk kell és kész, nem számít, milyen áron. Finomabbra hangolva ezt alkalmazzuk párkereséskor az első randin is, ahol mindkét fél igyekszik a legjobb oldalát mutatni, hogy vonzóbbnak tűnjön. Itt ráadásul még tápláljuk is magunkban a valótlan képet, mert hinni szeretnénk a másik nagyszerűségében.

Vörös: Senki számára nem előnyös. Az álszenteskedés vagy a parttalan hitegetés köre ez. Mondhatjuk azt egy munkatársunkat, aki szeretne elmenni egy toxikus légkörű munkahelyről, hogy „ugyan, lásd be te is, hogy milyen jó helyünk van itt nekünk”. Legbelül mi is tudjuk, hogy nem így van, nekünk nem jó itt, de a látszatot fenntartjuk, és megpróbáljuk a kollégánkat továbbra is a mocsárban tartani. Ez párkapcsolatokban is előfordul vagy a családban. Visszahúzzuk a másikat egy képmutató ál indok alapján. Ezzel nyugtatjuk őt is és magunkat is, de mondandónk már a kimondás pillanatában hamisan cseng. Jellemzően benne van, amit a másiknak is tennie, éreznie kellene, némi szarkasztikus éllel a hangunkban.

A hazugság a mindennapok része. Mindig érdemes mérlegelni, hogy milyen érdekből hazudunk vagy hazudnak nekünk, ha ez utóbbit észrevesszük. Ahogy a mértékét is becsüljük meg. Veszélyes terep ez, mert a hétköznapi udvariassági köröket leszámítva, olykor a kis dolgokból nagyok lesznek. Az egyikből következik a másik, és idővel már követhetetlenné válik kinek, mikor, mit mondtunk. Csapda ez, amelybe mi próbálunk berántani másokat, aztán egyszer csak magunkat találjuk a rácsok mögött. A fondorlatosságunk átka, hogy mi is az áldozataivá válhatunk, és aztán önmagunknak is hazudnunk kell. Amint ezt Jókai Anna is szavakba öntötte: „A hazugság fokozatai. A legfejlettebb és legveszélyesebb: amikor önmagunknak hazudunk, anélkül, hogy tudnánk róla.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor oszd meg másokkal is a benne foglalt gondolatokat.

Fotó: katemangostar, freepik