„Aki nem elégedett azzal, amije van, nem lenne elégedett azzal sem, amire vágyakozik.” (Szókratész)
Sokszor megfigyelhető manapság az elégedetlenség, mint egyfajta divatos sopánkodás. De gyakori az is, hogy nem beszélünk róla, csak belül háborog a lelkünk és marcangoljuk magunkat valami miatt. Miből fakad az elégedetlenkedésünk? És miként csillapítható?

Pro és kontra. Istvánnak jól megy a szekere. Vezetőként dolgozik egy távközlési cégnél. Ugyan sok a munka, de szereti, amit csinál, és jól meg is fizetik érte, így nincsenek pénzügyi nehézségei. Jócskán megengedheti magának, hogy költekezzen. A kapcsolataira nem jut elegendő ideje, ez meglátszik azon is, hogy túl van egy váláson. Igyekszik a fiával rendszeresen találkozni, de néha a kötelezettségei elszólítják. Ez a terület az, ahol még van mire figyelnie. József egy kis nyomdánál áll alkalmazásban. Nem keres túl sokat, de nem is nőnek a fejére a feladatai. Örül, hogy a munkaidő végeztével hazamehet a családjához és időt tölthet a feleségével, valamint két kisgyermekével. Szeret a ház körül is tevékenykedni, ez kikapcsolja és feltölti. Kisebb átalakításokat tervez az otthonukban, és erre próbálja megteremteni a szükséges anyagiakat. Két különböző ember, két különböző életmód. Vajon melyikük az elégedettebb?

Ez valami új. Általánosságban elégedettek lehetünk. Gondoljunk elődeinkre. És ne menjünk messzire, maradjunk a családunknál. Szülők, nagyszülők, dédszülők. Nekünk bizonyára jobb, gazdagabb, gondtalanabb életünk van, mint nekik. Talán a bőség is az oka, hogy elégedetlenkedünk. Mindig van valami új, valami izgalmas, amit még lehet venni, ahova el lehet menni, amit ki lehet próbálni. És ez a folyamatos dömping úgy hat ránk, mint a munkamániásra a feladatok. Bármennyit is végez el belőlük, nem elég. Bármit szerzünk meg, máris a következőt keressük, akarjuk. Elfelejtjük kiélvezni és megélni a pillanatot. Kívülállók vagyunk a saját életünkben. Mint, aki mindent videóra vesz a környezetében. Valójában sosincs jelen, csupán a készüléken keresztül figyel. Megörökíti az eseményeket. De míg ezt teszi, lemarad a valóságról. Nem a történésre koncentrál, csak a beállításra.

Régen ez is más volt. Néhány évtizede nem volt ennyi impulzus. Ez könnyebbséget is jelenthetett. A kevesebb elterelő tényező kevésbé gátolta a jelenlétet. Nem megosztottuk, feltöltöttünk, hanem ott voltunk a családi születésnapon. Az is igaz, hogy a lehetőségek is szűkebbek voltak. Egy csendesebb, visszafogottabb, szerényebb élet előnye, egyben a hátránya is. Ma az önmegvalósítás kapui tárva nyitva állnak előttünk. Egyszerűen be kell sétálunk rajta, kinyújtani a kezünket az információért és törődni a kapcsolataink építésével. Ez több felelősséggel ruház fel, hiszen esélyünk van, de élni nekünk kell vele. És abban is felelősek vagyunk, hogy hagyjuk-e magunkat lépten-nyomon eltéríteni. A figyelmünk megtartása nem kis eltökéltséget követel.

Kihez képest? Ha máshoz hasonlítjuk magunkat elégedetlenné válhatunk. És ezt gyakran megtesszük a közösségi média által. Ahol az emberek leginkább a boldogságunkat, az eredményeiket vagy a büszkeségeiket posztolják. De egy idilli, mosolygós, családi fotó a trópusokról nem ér fel az egész éves marakodással. Ez csak a látszat. Mert a nagyvilág a vitákról nem tud. Ők csak a kedélyes képet látják. A kép feltöltőjének pont ez a szándéka. Csakhogy egy fénykép és a hozzátartozó like-ok nem töltenek meg szeretettel egy kiüresedett párkapcsolatot. Nem hatnak gyógyírként, terápiaként sem. A mások életébe való betekintéstől kevesebbnek érezzük magunkat. Mi nem a trópusokra megyünk nyaralni, az én gyerekemnek nem kitűnő a bizije, a férjem nem egy nagy csokor virággal köszöntött fel. A sor végtelen, de ne dőljünk be neki. Ne hagyjuk elhatalmasodni az elégedetlenséget magunkon a megtévesztő külsőségek által. Sok részrehajlást és ezáltal hamisságot tartalmaznak a digitális felületek.

Kívül vagy belül. Ezer és egy módja van az elégedettségünknek. De ez nem másokból fakad, hanem belőlünk. Ott követjük el a hibát, hogy a reklámokat, meg a közösségi platformokat vesszük alapul. Ezek mind az orrunk alá dörgölik, hogy milyennek kéne lennünk. Mi meg nem vagyunk olyanok. De ha néha egy kicsit sikerül is olyanná válnunk, akkor sem érezzük felhőtlenül magunkat. Miért nem? Mert ez külsőség, amiről valaki azt állította, hogy jó lesz nekünk. De egy reklám, ami nem ismer minket, ezt honnan tudhatná? Az elégedettség erősen szubjektív. Akkor is, ha társadalmunk megpróbál rá felállítani különböző normákat, és ha megmondják nekünk, hogy most aztán elégedettnek kéne lennünk. Nem leszünk, mert az elégedettségünk belülről jön. Nekünk kell megtalálnunk, felfedeznünk mitől leszünk azok.

Mindezek tükrében vajon István vagy József elégedettebb? Fogalmunk sincs. Ezt ők tudják a legjobban. Ráadásul nem egymáshoz mérten mondhatják magukat elégedettnek. Saját jogukon lehetnek azok. Nem kell mindent birtokolnunk, megszereznünk, elérnünk, ahhoz, hogy elégedettek legyünk. Amint nem kell tökéletes szülőnek sem lennünk. Bár sokan törekszünk rá, nem fog összejönni. Hibázni fogunk. Újra és újra. De nem baj, ha elég jó szülők vagyunk, az már hatalmas dolog. A gyerek számára is. Az élet egyéb területe is arról szól, hogy legyünk elég jók, tulajdonoljunk annyit, amitől jól érezzük magunkat, és olyasmiket, amelyek nekünk fontosak. Ez lesz az elégedettségünk forrása. Jól fontoljuk meg tehát, mit akarunk és várunk az életünktől, az életünkben. Ahogy azt Gaál Viktor megfogalmazta: „Mi mind azt hisszük, akarnunk kell a dolgokat ahhoz, hogy boldogok legyünk! És éppen ez tesz boldogtalanná minket..., hogy akarunk, mert aki akar valamit, az sohasem elégedett!” 
Ha elég jó volt ez a poszt ahhoz, hogy elnyerje a tetszésed, akkor oszd meg másokkal is.

Fotók: lookstudio, marymarkevich, freepik