„A szabad akarat: hogy mit kezdünk azzal, amink van.” (Feldmár András) 
Van bennünk dac. Azért se mentalitás. Nem fogadjuk el a leosztást, de gyakran nem is kezdünk vele többet az elutasításnál. Mi történne, ha kicsit elfogadóbbak lennénk? 

Rögtönzés? Igen. Az elmúlt időszakban több helyen is belebotlottam az improvizációs színház példájába. Ezek egyik legfontosabb szabálya, hogy nem lehet nemet mondani. Bármi a szituáció, bármit mond a színészkolléga a jelenet során, azt nem lehet semmissé tenni, visszacsinálni, abból kell építkezni. Onnan kell tovább vinni a cselekményt, különben elakad a folyamat. Ettől lesz pergő, vicces és szórakoztató. Elképzelhető, hogy ebből valamit átültethetünk a saját életünkbe is. 

Mi történik, ha nemet mondunk? Aránylag könnyedén utasíthatunk el egy vacsorameghívást, egy társas programot, egy filmet, legfeljebb a közösségi és kulturális életünk látja a kárát. De bizonyos helyzeteket nem söpörhetünk félre ilyen egyszerűen. Egy kirúgás, egy betegség, egy váratlan kiadás, egy válás olyan körülmények, amelyek, ha akarjuk, ha nem, velünk maradnak. Homokba dugva a fejünket, csak annyit érünk el, hogy a helyzet még rosszabbá válik. Az ellenálló hozzáállás, a fennálló helyzet el nem ismerése pedig nagyon meggyötri a lelkünket. A probléma nem oldódik meg magától, a teher látatlanul is nyomaszt minket. Bizonyos esetben próbálunk visszatámadni, mondjuk, bepereljük a munkáltatót. Még, ha igazunk is van, akkor is hosszú, akár évekig tartó keserves procedúrának nézünk elébe, míg a jog és a jogászok szövevényes hálójából kikecmergünk. Közben a feszültség, a neheztelés, az idegeskedés állandó. Akinek van személyes tapasztalata vagy van pereskedő ismerőse, az tudja, hogy bármikor kerül szóba a téma, az érintett érzelmeit mindig felkavarja. 

Mi történik, ha elfogadjuk? Megnyugszunk. Nem bele, csak meg. Leesik annak a súlya a vállunkról, hogy magunk előtt is elhallgatunk egy mélyen gyökerező gondot. Vagy ágálunk valami ellen, amit nem tudunk megváltoztatni. Amíg az érzelmeinktől elvakultan tekintünk a dolgokra, addig nem látunk tisztán. Mint, amikor egy fotónkra filtert teszünk, annak a reményében, hogy jobban nézzünk ki. Csak itt hiába reménykedünk, ezek az elterelések pont fordítva hatnak. Nem kozmetikázhatjuk felületkezeléssel a problémát. Ráadásul a negatív figyelem hasonló gondolatokat vonz magához. Nemhogy a rosszban nem vesszük észre azt a csöppnyi jó, de az abszolút jót sem értékeljük semmiben. Ha ez nincs, akkor nem befolyásol a szürke köd és észreveszünk bizonyos formákat. Kirajzolódik egy fa, egy bokor, egy épület, egy ember körvonala. Ezek új tájékozódási pontokat jelentenek. Vagy akár a megoldást is. Így már vannak viszonyítási és tájékozódási pontjainak. 

És vannak korlátaink. Az adott helyzet vagy körülményből adódók. A korlátoltság két úton indíthat el bennünket. Az egyiken túllépünk rajtuk és meghaladjuk őket. A másikon megtanultunk a kereteken belül élni, működni. Mindkettő lehetőségeket tár fel előttünk. Felébred a kreativitásunk, fejlődik a problémamegoldó képességünk, fejlődünk mi magunk emberileg. Többek leszünk, többet tudunk, mint addig. Akkor is így van, amikor nem tudjuk a kordonokat lebontani. Ilyenkor jöhet az alkalmazkodás. Nincs több pénz, nincs több idő, nincs munkánk, nincs egészségünk. Azzal főzünk, amink van. Hatalmas előrelépés az is, ha a meglévő keretek között keresünk és találunk megoldást. Ám ehhez szükség van a jelen állapot, azaz a gátló tényezők maradéktalan elfogadására. Csak így foghatjuk pozitív irányú munkára az elménket. Mondjunk igent a körülményekre! 

Persze itt is, mint sok másutt, fontos a józan látásmód. Van, amikor nem hunyhatunk szemet és nem lehetünk elfogadók. Emberek veszélyeztetése, jogaik tiprása esetén nincs megalkuvás. Ám egyéb szituációkban magunknak kell kellő megfontoltsággal mérlegelni, hogy nemet vagy igent mondunk. Érdekes megfigyelni, hogy milyen sokszor utasítunk el valamit élből, meg sem gondolva azt, hogy mit nyerhetünk, ha vállaljuk az adott feltételeket. Ezek kicsi ügyekben ugyanúgy fellelhetők, mint nagyobbakban. Aztán csodálkozunk, hogy nem haladunk vagy nem a megfelelő sebességgel, irányba megyünk. Az elfogadás nem csupán a tolerancia jelképe, hanem a növekedésé is. Mert figyelembe veszünk másokat, helyzeteket, korlátokat és velük együttműködve valósítjuk meg a terveinket. Nem a tökéletességre várunk, hogy minden klappoljon, hanem felvesszük a munkáskesztyűt és cselekszünk. Bármilyen tett előbbre visz, mint a tehetetlenség. Amint azt Benjamin Hoff szavakba öntötte: „Ha képesek vagyunk szembenézni korlátainkkal, és megérteni azok lényegét, akkor már kezelni is tudjuk őket. Ha nem vagyunk hajlandók elfogadni őket, akkor ellenünk fordulnak és utunkat állják. S ha erre rájövünk, korlátaink sok esetben még erősségünkké is válhatnak.” 

Valószínűleg az idei ünnepek sem lesznek tökéletesek. A hús odaég, a süti összeesik, a vendégek késve érkeznek, a nagybátyád beszól, a féltve őrzött gyermekkori karácsonyfadíszt leverik a gyerekek. És ez még csak a kezdet. De ezekkel együtt is eldöntheted, hogy élvezni fogod az ünnepi időszakot (vagy nem). Remélem, hogy igen. Kívánok Nagyon Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! 

Fotó: benzoix, freepik