„Ahhoz, hogy sikeresek legyünk házastársként, szülőként vagy barátként, fontos, hogy levessük az álarcot, és önmagunk legyünk.” (Steve Biddulph) 
Sosem láttunk még bele ennyire az emberek életébe, mint manapság. De csak azt láthatjuk, amit látni engednek. A kitárulkozás elég egyoldalú. A jót és szépet megjeleníti, a nehézségeket általában elhallgatja. Ezáltal eltolódnak az arányok, és feltűnik a társadalmunkban egy idea, amellyel többen igyekeznek azonosulni. Akkor is, ha nem igaz rájuk. Mert nem akarnak kimaradni semmiből. Pláne nem a sikerből. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy a látszólagos sikerességből. 

Megtévesztés. A bűvészet illúzió. Minden az orrunk előtt zajlik, mégsem vagyunk mindennek a tudatában. Azt hisszük tudjuk, mi történik, de valójában fogalmunk sincs. Csupán azt látjuk, amit a művész akar, hogy lássunk. Minta jelen korunkban, mi is kicsit bűvészkednénk, megtévesztjük a környezetünket. Csakhogy míg a bűvészet egy színpadi szórakoztató műfaj, addig az élet nem egy showműsor. Nem látványos trükkök összességét alkalmazzuk, hanem a megfelelési és beilleszkedési kényszer görbe tükrét. Mit igyekszünk láttatni és milyen árat fizetünk érte? 

Erő és tökéletesség. E két jellemzővel definiálhatjuk a ma trendi sikerességet. Aki erős és hatalmat szerez, az eléri, amit akar. Aki tökéletes és tévedhetetlen, azt a környezete ámulattal figyeli, csodálja. Ennyi lenne? Nem, de külsőségekre épülő világunkban ennyi is elég. Mert a látszat többet nyom a latba, mint a valóság. Mi magunk keressük ennek a tézisnek az igazolását. Amikor ellenőrizetlen hírforrásokból, a közösségi médiából, szóbeszédből vagy az első benyomásokból alkotunk véleményt másokról. Mind ezt tesszük. Csakhogy egy menő verda, egy agyonfilterezett TikTok bejelentkezés a Bahamákról vagy a futólagosan boldognak tűnő szülők az iskolánál nem feltétlenül a valóság. Inkább porhintés, amely el akarja hitetni velünk, hogy minden oké velünk. 

A legjobb oldalunk. Ezt mutatjuk, ezt kell mutatunk. Mert, aki nem így tesz, az nem minősül sikeresnek. Azt kiveti magából a közösség. Kinézik a többiek, és kívülállónak érezheti magát. És a kulcs, az érzés. Minek érzi magát? Kívülállónak. Tényleg kívül áll, vagy csak ő érzi ezt? Amikor látható jelekből értékeljük az embereket és önmagunkat, rögtön gondban vagyunk. Mert ha valaki szebb, jobb, akkor mi rondábbak és rosszabbak vagyunk. Igen, jó, ha a jó oldalunkat mutatjuk, mert rólunk is ez alapján alkotnak képet. És bolondság lenne kiemelni a negatív tulajdonságainkat. De vajon a legjobb oldalunk nem csupán hazugság? Van nekünk ilyenünk? Vagy csak úgy teszünk mintha lenne. A legjobb oldal egy idealizált verzió. Vágyunk rá, megjátsszuk, mutatjuk, ám sokszor nem rendelkezünk vele. 

Az igazi vesztesek. Már csak egy lépés, hogy a hozzánk közelállókat, a szeretteinket is becsapjuk. Illetve saját magunkat is. Jól fizető munkánk van, elismertek vagyunk, sokan mit megadnának érte, ha ilyen helyen dolgozhatnának. Igaz, a légkör mérgező, de mit számít, sikeres vagyok. Jó a házasságom, igaz vannak súrlódások, de melyik kapcsolatban nincsenek? Mondjuk, talán a napi összezördülés kicsit gyakori, de azért jó páros vagyunk. Áltatjuk magunkat és lelkiismeretünket, hogy jó ez így. Mert, ami kívülre látszódik belőlünk, az rendben van, az teljesen oké. Így valószínűleg nekünk is okénak kell lennünk. Ha nem így érzünk, az bizonyára a fáradtság vagy a leterheltség okán van. Szóval nincs baj. 

Hol a határ? Meddig hitegetjük magunkat a jó élet álszentségével? A siker talán több, mint a pénztárcánk tömöttsége vagy a megszerzett pozíciónk. Állítjuk, szeretjük a párunkat, holott már rég kihűltünk irányába. Csak a rutin és a megszokás tart mellette. Azt mondjuk boldogok vagyunk, de egy csöppnyi igazi öröm sem látszódik az arcunkon. Nincs tűz, lelkesedés, semmi. Legfeljebb műmosoly, kényszeredett attitűd és gépies hétköznapok. Az egyszeri zöldséges eladhatja a gyönyörű almákat, amelyek belül rohadnak, de nem leszünk a törzsvásárlói. Magunkat romlását hosszú ideig képesek vagyunk megtűrni, hiába üres belül minden. Nem tudjuk vagy nem akarjuk tudomásul venni. A lelkünk mélyén tudjuk az igazságot, de valamiért a szőnyeg alá söpörjük. Számtalan indokunk lehet rá. A státuszunk megőrzése, anyagi biztonság, önbizalom hiány, nem akarunk kilógni a sorból, nem akarjuk újra kezdeni, hasonlítani szeretnénk más sikeres emberhez. És úgy gondoljuk elég, ha színlelünk. Vajon azok, akiket példaként szemlélünk hasonló cipőben járnak? Vagy nekik tartalom is jutott a külsőségek mellé? 

A tartalom számtalanszor a kemény munka. Ez kimarad a dokumentálásból. A végét látjuk, de az odavezető utat nem. Minden valós eredmény mögött erőfeszítés van. Munka, verejték, cselekvés, a korlátok legyőzése. Ezek hiányában úgy tűnik, másoknak légiesen könnyű az élete. A látszatnál fontosabb válaszolnunk arra, hogy érezzük magunkat. Felesleges bármilyen csillogás és villogás, hanem számunkra nem hoz boldogságot. Az életünk nem szemfényvesztés. Nem egy hatalmas színpadon állva kell a közönséget lenyűgöznünk. Ez inkább egy kamaradarab, kis létszámú nézőtérrel. Egyszemélyes monodráma, ahol a néző is mi magunk vagyunk. A cél pedig elérni a katarzist. Előadóként és nézőként egyaránt. Segítsen ebben Gerald G. Jampolsky gondolata: „Arra vágyunk, hogy az emberek megértsenek, és azért szeressenek, mert megértenek. Ez pedig nem lehetséges addig, amíg csupán a testet látják belőlünk. Önmagunkban és másokban is a mélyről jövő, aranyszínű ragyogást akarjuk tudatosítani, nem csupán a csillogó felszínt, a látszatot. E törekvésünk kimenetele pedig egyedül attól függ, hogy mi magunk mivel azonosulunk. Hogy mentálisan és érzelmileg mit helyezünk előtérbe, mert a többiek ahhoz fognak viszonyulni. Vagy gyengédséget, örömöt, kedvességet, nyíltságot és békét árasztunk magunkból, vagy elrejtőzünk egy pusztán anyagi azonosító mögé. A kettő együtt nem megy, hiszen az egyik a szeretet, a másik a félelem.”

Ha tetszett ez a cikk, akkor ezentúl nézz kicsit más szemmel az emberek megosztásaira. 

Fotó: fxquadro, freepik