„Vannak emberek, akik tudatosan gerjesztik bennünk azt az érzést, hogy kevesek vagyunk, mert valójában attól félnek, hogy ők kevesek. Ha eredetileg teljesen jól éreztük magunkat a bőrünkben, de valakivel időt töltve elkezdünk feszengeni, méricskélni, és amit addig elégnek éreztünk, hirtelen kevésnek látjuk, akkor gyanakodhatunk, hogy esetleg erről van szó.” (Almási Kitti) 
A versengés a vérünkben van. Ki akarunk tűnni, előtérbe kerülni, megbecsültséget szerezni és elismerté válni. Tehetjük ezt csendesen vagy harsányan, de igenis igyekszünk jobbak lenni másoknál. Megmutatni, hogy mi is valakik vagyunk. Méregetünk, összehasonlítunk, rivalizálunk, licitálunk, hogy populista társadalmunk jeles tagjai legyünk. 

Kellemetlen igazság. Sokan nem értenek egyet a bevezetővel. De egészen hétköznapi dolgokban is próbálunk megelőzni másokat. Elhappolni az utolsó parkolóhelyet leginkább a praktikusság okán. Vagy nyomni a gyermekünket, hogy jobban teljesítsen a társainál és mi büszkék lehessünk rá. Ez már jóval ártalmasabb és nem csupán a saját bőrünkre megy a játék. Gyorsan elérkezünk a büszkeséghez, a versengést okozó mentalitáshoz. Megmutatni, hogy mi is vagyunk olyan jók, sőt jobbak is, mint mások. Ezért hajlandók vagyunk feladni a nyugalmunkat és akár önmagunkat is. Hiszen mit ér az önazonosság, ha senki sem méltányolja? 

Nagyobb, drágább, menőbb. A szomszéd fűje mindig zöldebb. A tv-je meg sokkal nagyobb. A telefonja is a legújabb széria. Ja, és a kocsija elektromos. Akkor gyerünk, mi is verjük el egy kis pénzt. A pazarló fogyasztói társadalom tökéletesen leképezi a mások iránti irigységet. Ha neki telik rá, nekünk is fog. Nem akarunk lemaradni. Félünk, hogy kilógunk a közösségből, ha nem mutatjuk meg magunkat. Az ilyen piti dolgokkal kezdetét veszi a versengés és méregetés. Ám minden összehasonlítás csalóka. A külsőségekre helyezve a hangsúlyt hatalmasat tévedhetünk. Nem látjuk a teljes képet, és amit látunk, az sem biztos, hogy őszinte. Miért is lenne az, amikor a nagyság kifejezése a lényeg? Ebből általában hiányoznak az értékek. Egy nagy kocsi, egy fal nagyságú tv, egy újépítésű ház pénzben ugyan mérhető, de egyéb értékrendi szempontokból nem. Az embert ugyanis a személyisége, a tudása, a viselkedése, a morális tartása, a kapcsolatai sokkal inkább felértékelik, mint a látszólagos nagyzolás. 

Észrevehető boldogság, láthatatlan értékek. Hiába hasonlítgatjuk, méregetjük a felületes dolgokat, ha felszínes eredményeket kapunk csupán. Azt, amit az emberek láttatni engednek. Ez a legritkább esetben épül belső értékekre. A mások szemében eszményinek ható párkapcsolat például tökéletesen elpalástolhatja a kapcsolatban jelen lévő problémákat. Mi csupán a felhőtlen boldogság szemtanúi vagyunk. Egy ideális és szerető viszonyba pillantunk be. De nem vagyunk mellettük a nap 24 órájában, nem látjuk, van-e árnyoldala ennek a féktelennek tűnő szeretetnek. Lehet, hogy amint kettesben maradnak azonnal beáll a mosolyszünet és minden kedélyesség a külvilágnak szól. Mert ciki, ha észrevehető, hogy nem vagyunk jól. Közben előfordul az ilyesmi. Még a legjobban működő párkapcsolatokban is. Mindaddig, amíg viszonyítgatunk és versengünk a többiekkel, addig mi is sekélyesek leszünk. Arra törekszünk, hogy a látszat rendben legyen és nem a belső értékrend. Rá kell jönnünk, hogy a látszatra légvárat építhetünk, az igazi értékekre pedig időtálló fellegvárat. Ha már hasonlítgatunk, akkor tetemes a különbség a kettő között. 

Önmagunkat elveszítve. Amikor igyekszünk megfelelni korunk trendjeinek, akkor nem a saját értékeink szerint élünk. Írjuk a történetünket, de nem a kút fejünkből, hanem mások által tollba mondva. Míg ők diktálnak, elveszíthetjük önmagunkat. Elég ránézni a fiatalokra, akik télen is sportcipőben flangálnak. Fontosabb a divat és a beilleszkedés, mint, hogy ne fagyjon le a lábuk. De nem török pálcát fölöttük, mert szerintem mi is ilyenek voltunk anno. Csak rámutatok arra, hogy gyakorta felnőttként is fontosabbnak tartjuk a külsőségeket, még akkor is, ha ránk nézve ez nem előnyös. Vagy nem a mi valós énünket tükrözi. Sajnos, így nem a saját értékeink mentén élünk, hanem a befolyásolás és a megfelelés mentén. Feladjuk magunkat. Biztos van ennek haszna számunkra, különben nem tennénk. De tény, úgy is megtalálhatjuk a helyünket, ha önmagunkat adjuk és úgy élünk, ahogy szeretnénk, ahogy helyesnek véljük. Nem muszáj beállni a sorba. A legtöbb sor végeláthatatlanul hosszú és tudjuk mi vár ránk a végén. Bármikor nyithatunk egy újabb sort. Egy rövidebbet, egy különlegesebbet, egy értékesebbet, egy nekünk valóbbat. 

Ez a licitálás is szerencsejátékként működik. Függővé válhatunk tőle, kifordulhatunk magunkból. Mutathatunk egy hamis képet a környezetünknek, partnerek lehetünk az álarcosbálban. Kérdés, amikor otthon levesszük a maszkot, mit érzünk? Ha jól érezzük magunkat, akkor minden rendben. De ha nem, akkor el kell gondolkoznunk, meddig csináljuk még? Addig, amíg a végén már nem tudjuk levenni az álarcot? Meghasonulunk és feladjuk az egyéniségünket. Van más megoldás is. Például, amit Lauren Urasek javasol: „Amint abbahagyod a másokkal való összehasonlítgatást, felfedezed a saját személyiségedet, és becsülni kezded a téged alkotó és egyéniséggé tevő különleges tulajdonságokat - azaz megtalálod az önbizalmad.” 

Ha tetszett ez a poszt, akkor kalandozz még az oldalon és olvass bele egyéb írásokba is.

Továbbá ajánlom figyelmedbe a különleges adventi naptáromat, amely az ünnepekig naponta frissül egy-egy rövid hanganyaggal. 

Fotó: benzoix_freepik