„Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.” (Buddha) 
A világ olyan, amilyennek látjuk. Nagyban függ a gondolkodásmódunk rávetített képeitől. Így formáljuk a magunk képére a világnézetünket és gyönyörködünk vagy épp szörnyülködünk a látottakban. A látvány aztán visszahat ránk, hogy kifogásként vagy lehetőségként tekinthessünk az életünkre. Ítélünk arról, hogy mit tartunk megvalósíthatónak, elérhetőnek és mit nem. A kör ezzel bezárul és a látásmódunkkal befolyásoljuk a körülményeink alakulását. 

Már megint esik? Valójában nem a rossz idő rontja el a napunkat, hanem a rá adott reakciónk. Lóg az eső lába, mi is lógatjuk az orrunkat. Borús idő, borús hangulat. Ha a reagálásunkon múlna mindez, akkor esőben csupa búvalbélelt ember vonszolná magát az utcákon. De nem így van. Nem mindenkit befolyásol ennyire drasztikusan az időjárás. Nézzük mi is más aspektusból a helyzetet! Ha esetleg esőkabátot és esernyőt árulnánk bizonyára sokkal jobban örülnénk, ha napokig zuhogna. Ugye, hogy a belső látásmódunktól függ a megítélésünk? És a világ úgy néz vissza ránk, ahogy mi rá. 

Kit érdeklünk? Milyen sűrűn fordul elő, hogy valaminek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint kéne? Azt hisszük, hogy egy bakink miatt a fél világ rajtunk röhög, közben a legtöbbször észre sem veszik mások a jelenlétünket. Vagy ha mégis, akkor rövid idő alatt elfelejtkeznek rólunk. Mit érdekeljük őket, mikor nekik megvan a maguk baja. Talán ők is azon rágódnak, hogy nevetség tárgyai lettek. Az önző, egocentrikus világkép ellehetetleníti, hogy huzamosabb ideig foglalkozzanak egymással az emberek. Mindenki magával akar foglalkozni. A maga gondjaival, a maga cikiségével. Vegyünk vissza nyugodtan, nem vagyunk ennyire középpontban. 

A képzelet szüleménye és a valóság. Feltételezzük, hogy mások hisznek rólunk valamit, tartanak valamilyennek. De ez a feltételezés inkább arról szól, hogy mit gondolunk mi arról, milyennek vélnek minket. Azt valószínűsítjük, sikeresnek gondolnak, ezért ezt a látszatot tartjuk fenn. Úgy véljük egy vesztesnek tartanak, ezért a tartásunkkal, a viselkedésünkkel is ezt erősítjük. Ők persze gondolhatják ezt, de valószínűbb, hogy ezt mi sugározzuk magunkról, magunkból, mert ez a belső kép munkál bennünk. 

A legmegfelelőbb arculat. A sztereotípiák irányítják a világlátásunkat vagy az önazonosságunk? Elvár tőlünk valamit a környezetünk. Szerepeket kényszerít ránk, amelyeknek megvannak a maguk jellegzetességei. Van egy képünk arról, hogy milyen egy apa, egy anya, egy vállalkozó, egy alkalmazott és sorolhatnánk. Mi pedig ezeknek az ideáknak igyekszünk megfelelni. Például, a médiában gyakorta ábrázolják a kisgyermekes anyukákat olyannak, akik mindig tipp-topp-ok, rendezettek és türelmesek. Akinek van gyermeke, az tudja, hogy gyerek mellett egy szinte lehetetlen. Igyekezhetünk megfelelni az idealizált képnek és érezhetjük rosszul magunkat, ha ez nem sikerül. Vagy választhatjuk az önmagunknak való megfelelést is. Ha nekünk belefér, hogy nem vagyunk mindig makulátlan megjelenésűek, olykor befáradunk, akkor érezhetjük jól magunkat anyukaként. Korunk külsőségekre épülő elvárásai olykor nem reálisak ezért nincs értelme a látszatra gyúrni. Helyette élvezhetjük igazi énünket. 

Elrejtett hibák. Ha már úgysem hajazunk a tökéletességre, akkor mi a baj a hibáinkkal? Mi szégyellnivaló van bennük? Elvileg semmi, hiszen mindenkinek van legalább egy. Mégis titkoljuk, mert gyengeségnek számít és nem akarunk gyengének, kiszolgáltatottnak tűnni. Elbújunk egy álarc mögé, és a többi ember is ezt teszi. Távolságtartással méregetjük egymást, óvatoskodva, finomkodva. Mígnem valaki veszi a bátorságot és vállalja magát. Az őszinteség előhozza a valódi arcunkat, az igazi bennünk lévő embert. Elég, ha megmutatjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, tudunk bénázni és akár nevetni is magunkon. Ezen a többiek is felbátorodnak és mernek önmaguk lenni. Egy kis hiba kifejezetten emberi épp ezért vonzó tulajdonság. 

Nyert ügyek. Arra vagyunk szocializálva, hogy nyerni kell. Mert a jók és sikeresek mindig győznek. A győztesek elfogadásra találnak. És ha nem nyerünk elkámpicsorodunk, mint a kisgyerek a homokozóban, akitől elvették a lapátját. De számtalanszor nem nyerünk vagy nem nyerhetünk. Valójában nem is kell mindig diadalmaskodnunk. Elég, ha felvesszük a kesztyűt, próbálkozunk, erőfeszítéseket teszünk. Mert a küzdelem során sokat tanulunk. Magunkról és az adott témáról. Gyakorlottabbak leszünk, tájékozottabbak. Csupa olyan tudás birtokába jutunk, amely a vesztésünk ellenére is előnyhöz juttat. Ha nem most, akkor legközelebb. Ez pedig hatalmas nyereség. 

A környezetünk mutat számunkra egy utat. Vannak trendek, aktuális elvárások, divathullámok a társadalmi életben. Azonban, ha teljes egészben alárendelődünk a követelményeknek, elveszíthetjük saját magunkat. Ha mások mondják meg milyenek legyünk, akkor ez jelentősen korlátozza a lehetőségeinket. Mert mi van, ha ez nem azonos az értékeinkkel, a fontos elveinkkel. Akkor a világot elkeserítőnek látjuk. A hatás oda-vissza működik. Kell némi irányítás a kezünkbe, hogy azt mondhassuk, ez a mi világunk. Szükség van az egyéniségünkre, a kiállásunkra, hogy jó irányba formálhassuk a közegünket. És szépnek lássuk a világunkat. Nem hibátlannak, de szépnek. Amint az Dániel Anna szavakba öntötte: „Hogy milyen a világ, amiben élünk, az tisztára lelkünk mivoltától függ.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is a benne foglalt gondolatokat. Meg a cikket. 

Fotó: Javi Indy, freepik