„Nem szabad félbehagyni a dolgokat, veszélyes, ha megoldatlan dolgok kötik le az elménket.” (Jorge Bucay) 
Vannak dolgaink, amelyeket bevégezetlenül hagyunk a levegőben lógni. Mindaz, amit nem rendezünk, nem zárunk le, frusztrációt okozhat és jóval később is hatással van ránk. Tisztázatlanságából adódóan inkább negatív befolyással bír. Mi mindent hagyunk félbe életünk során? 

Vita kibékülés nélkül. A napokban olvastam egy könyvben azoktól a kutatásokról, amelyek azt vizsgálták, hogy a gyermekekben mi növeli az agresszió bizonyos fajtáit, illetve a feszültséget. Az egyik érdekes megfigyelés a családi vitákra vonatkozott. Nem számít mennyire heves a szülők közötti vita, ha a kibékülésüknek is szem- és fültanúja a gyermek, akkor ez nem okoz benne feszültséget. Ám ha csakis a veszekedést tapasztalja, de a feloldozást nem, akkor benne is nyitva marad a konfliktus. És persze nem tanulja meg a konfrontáció kezelését, lezárását. A nézeteltérés normális, de a rendezésüknek is annak kellene lennie. Ez gondolkodtatott el, hogy milyen sok dolog marad lezáratlanul az évek során, és ezek miként raktározódnak el bennünk. 

Csonka kapcsolatok. Az egyik legegyértelműbb a párkapcsolatok és barátságok színtere. Ezeket gyakran nehéz végérvényesen lezárni, hiába mentek tönkre. Ezer szálon kötődtünk egymáshoz, mindet elvarrni sokáig tart. Meg kell küzdeni az elvesztés érzésével, azaz egyfajta gyász folyamaton. Nem lehet sürgeti, vagy a szőnyeg alá söpörni, végig kell menni az úton, csak így tehetjük le a terhet az út végén. Vagyunk páran, akik ezt nem akarjuk, sietünk és nem tudjuk kivárni, míg elengedjük és megbocsátunk a másiknak. Vagy nem akarjuk. Mert éltetjük a reményt, esetleg a bosszúvágyunkat, hogy valamikor majd eljön a mi időnk. Az már eljött, sőt túl is vagyunk rajta. Nem jött össze a dolog, azért váltak szét az útjaink. A legjobb, amit tehetünk, hogy nem rágódunk a múlton, a kapcsolaton, az illető személyén, hanem új fejezetet nyitunk. 

Kihűlt tervek. Mindannyiunknak vannak és voltak álmai, céljai, tervei. Ezek egy része megvalósult, másik része nem. Változunk, növekedünk, fejlődünk és sokszor ennek megfelelően módosulnak a vágyaink. Ez rendben van. De lehetséges, hogy van köztük olyasmi, amit a mai napig bánunk, hogy nem valósítottunk meg. Amit bevégezetlenül hátra hagyunk, az ott árválkodik magában. Olyan, mint egy építkezés, amelynek a felénél elfogyott a pénz és ott álldogál a félkész szerkezet. Ezt azonban nem csodálja meg minden járókelő, ezt csak mi látjuk. Pontosabban érezzük. Legbelül. Minket nyomaszt a félkészsége. Van ott valami, mit félbehagytunk, akkor még úgy gondoltuk, később befejezzük, de sosem tettük. Valami mindig eltérített, mindig volt sürgősebb vagy fontosabb. Találhatunk rá jó okot, ám most az számít, hogy valami bazirgálja a lelkünket. Két választásunk van, megvalósítjuk vagy elengedjük. Kérdés, hogy aktuális-e még valóra váltani vagy nem. Elengedni pedig azért nehéz, mert az szerves részünk. Ha lemondunk róla a személyes kudarcaink közé kerül. Ne szépítsük, már most is az. Hiszen nem csináltuk meg. Engedjük el, és nem nyüstöl tovább minket! 

A kitartás hiánya. Emlékszem, gyermekkoromban hatalmas erőfeszítést jelentett az első könyv kiolvasása. Amikor már a képek helyét átveszi csak a szöveg, akkor könnyen elveszünk a betűk rengetegében. Velem is ez történt. Nagy elánnal estem neki a különböző könyveknek, aztán pár 10 oldal után kétségbeesve konstatáltam, hogy még mindig milyen sok van belőle, pedig már mennyit olvastam. Óriási élmény volt az első könyv, amit valóban végigolvastam. Már tudtam, képes vagyok rá. Gyerekként adódik kihívásunk a kitartással. Ám van, hogy ez felnőtt fejjel is gondot okoz. Aki hajlamos rá, hogy megoldatlanul hagyjon dolgokat, hemzsegnek az életében a félbehagyott kapcsolatok, ügyek, munkák, tanulmányok, annak bizonyára érdemes lenne átvizsgálnia a kitartását, valamint a motivációit. Ha ezek nincsenek rendben, akkor az élet jó része megfutamodásokból és feladásokból áll.   

Amit félbehagyunk, az attól még nem tűnik el azonnal és örökre. Motoszkál, piszkálgat és belső stresszességhez vezet. Hiányérzetet ad, kétségeket szül. Fel-fel veti a bizonytalan mi lenne, ha kérdést. Kicsit olyan, mint egy félig leégett gyertya, amely nem teljesítette be a sorsát. Újra gyújthatnánk, hogy meleget és fényt adjon. Nem tesszük. Ki sem dobjuk, mert emlékeztet minket egy szép korszakra, amikor tele voltunk tettvággyal. Nincs szükségünk a befejezetlen ügyek okozta frusztrációra. Akadályoz, visszahúz, nem engedi, hogy a jelen örömeire és a jövő lehetőségeire koncentráljunk. Kéztessen megfontolásra Mörk Leonóra javaslata: „A lezáratlan múlt tovább kísérti az embert. A félig nyitva hagyott ajtót vagy ki kell nyitni és belépni rajta, vagy végképp becsukni.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, ne hagyd, hogy huzatos legyen az életed és csukd be a hátramaradt ajtókat! 

A könyv, amelyre cikkem elején hivatkoztam Po Bronson és Ashley Merryman Amit ​rosszul tudtunk a gyerekekről című műve. 

Fotó: vwalakte, freepik