„Falat kell húzni a szakmai és a magánélet közé. A munkahelyünkön érdemes kizárólag a melónkra gondolnunk, otthon pedig száz százalékig a családunkra.” (Ant Middleton) 
Egyre gyakrabban hallunk róla, mennyire fontos összhangba hozni a munkát és a privát életünket. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyre a technológiai változások erősen hatottak. Évtizedekkel ezelőtt is éltek köztünk munkamániások de valószínűleg kevesebben voltak. És míg régebben többen önszántukból voltak a munka megszállottja, ma itt is tetten érhető a külső nyomás. 

Ugrásra készen. Soha nem voltunk ennyire elérhetők, mint ma. Hol vagyunk már attól az offline életmódtól, amikor csupán vezetékes telefonon érhettük el egymást. És ha nem voltunk ott, ahol a bekötött telefon, akkor nem értek el minket. Bezzeg ma! Üzenetek, hívások, e-mailek tömkelege érkezik a zsebünkben lévő telefonunkra és még ha nem is fogadjuk őket, akkor is megzavar bennünket a készülék és tudatosítja, hogy kellünk valakinek. Nem kis erőfeszítés ezt ignorálni. 

Rendelkezésre állás. Csak annak van magánélete, aki megengedi, hogy legyen. A legtöbben azt engedjük meg, hogy belekontárkodjanak a privát szféránkba. Jól fizetett alkalmazottként a főnök késő este is írogathat nekünk, jól menő vállalkozóként pedig az ügyfél vacsora közben is felhívhat. Ronda szóviccel élve beleköphetnek a levesünkbe. Mert ugye a pénz nagy úr, azért sok mindent le kell nyelni. Az ügyfélért meg mindet, neki haptákba kell állni. Nem feltétlenül. Kevesen vagyunk rendőrök, tűzoltók és hasonlóan nélkülözhetetlen foglalkozásúak, akiknek állandóan készenlétben kell állniuk. Akkor mégis miért tesszük? Mert úgy érezzük, hogy rossz fényt vet ránk, ha nem vagyunk elérhetők. Fordítsunk a megítélésen! Vessen rossz fényt arra, aki munkaidőn vagy emberi időn túl keres minket. Érezze ő rosszul magát, hiszen ő zargat minket. 

A ló túloldala. Ez az állandó elérhetőség kialakított egy félreértelmezett helyzetet. Legyünk bár vezetők vagy kuncsaftok, úgy véljük, ha fizetünk valakinek valamiért, akkor tágabb keretek között támaszthatunk elvárásokat felé. Miért ne hívhatnám fel késő este vagy hétvégén? Miért ne várnám el, hogy válaszoljon a leveleimre a szabadidejében. Igazából neki nincs is szabadideje, hiszen én fizetek a munkájáért. Semmi sem jogosít fel minket arra, hogy amikor csak eszünkbe jut, nyektessük az embereket. Nem azt fizetjük meg, hanem a munkáját, a szolgálatait. Ezt pedig munkaidőben végzi el mindenki. 

Tudatosság kell. Mégpedig nagyfokú. Kizárólag nekünk van jogunk rendelkezni a 24 óránk felett. Ebből készségesen odaadunk legalább 8 órát a munkaadónknak naponta. Ez elég sok idő. Amit nem lehet ez idő alatt megoldani, az valószínűleg nem véletlen. És mások is igényt tartanak az időnkre, a személyünkre. A párunk, a gyerekünk, a szüleink, a barátaink. Vagy épp mi magunk. Fel is kell töltődnünk, némi hobbival, szórakozással, sporttal. Azt nem árt észben tartani, hogy aki nincs kipihenve, túlterhelt, az nagyobb hibaszázalékkal, kisebb hatékonysággal dolgozik. Abban a pillanatban lesz magánéletünk, ha a meló után félredobjuk a telefont, tabletet, laptopot. Ha nem pillanatunk rá, nem tartjuk a kezünk ügyében, és lecsendesítjük. Nem kell, hogy jelezze a bejövő üzeneteket. Bejöhetnek azok, (és be is jönnek) szépen csendben észrevétlenül. 

Tapintat és kiállás. A napokban hallottam egy beszélgetésben Szvetelszky Zsuzsannától azt a figyelmes megjegyzést, amelyet oda lehet biggyeszteni a későn írt e-mailek végére. „Nyugodtan válaszolj munkaidőben, az hogy én munkaidőn kívül küldöm neked az anyagokat, az ne befolyásoljon.” Ez tapintatos gesztus, mert ha az ember a feljebbvalójától kap egy hirtelen jött levelet, kényszert érez, hogy mielőbb válaszoljon. Ez a gondolat az üzenet észlelésétől kezdődően ott motoszkál a fejünkben. Lehetetlenné téve a jelenlétet, a koncentrációt, azt, hogy élvezzük az aktuális tevékenységünket. Nem tudunk odafigyelni a gyerekkel való játékra, feszülten, habzsolva toljuk be az arcunkba az egyébként kedvenc ételünket. Mindezt azért, mert elültettek egy magot a fejünkben. És ez akkor is így van, ha történetesen nem is várják el tőlünk az azonnali reakciót. Néha velem is előfordul, hogy késő este vagy korán reggel intézek el hivatalos, munkával kapcsolatos levelezéseket. Nem azért, mert nyomban választ várok rá, hanem mert a magam dolgát könnyítem meg, hogy nem más napközbeni feladatoktól veszem el az levelezésre szánt időt. Vállalkozóként is lehet kiállásunk. Adhatunk automatikus választ a hétvégén érkező hívásokra. „A hétvégén nem tudom fogadni a hívását, de a következő munkanapon keresni fogom. Köszönöm a megértését.” Ezzel megtiszteljük a saját időnket is, és közben megbecsüljük az ügyfelet is. Túl nagy feneket kerítünk a fontosságunknak. Azt hisszük, ha csendben maradunk, nem válaszolunk rögvest, akkor elfordulnak tőlünk. Ez megeshet. De az is, ha munkaidőn túl is fogadóképesek vagyunk, egyesek elkanászodnak és rendszeresen ugráltatnak. 

Első ránézésre manapság nemigen létezik a munka és a magánélet egyensúlya. Gyakorta összefolyik e kettő. Ha ez csupán ideig-óráig tart még nem is probléma. De ha sorozatos, akkor rajtunk múlik, hogy megállj parancsoljunk neki. Ha valóban fontos a munkán kívüli életünk, akkor ezt abban mutatkozik meg a leginkább, hogy tudjuk, minek, hol van a helye. A szakmának a munkaidőben, a családnak a szabadidőben. Így a magunk által támasztott követelmények a meghatározóak, azaz a saját értékrendünknek tartozunk felelősséggel. Amint azt Kimberly Potts is megfogalmazta: „Az ember mindig álljon ki amellett, amiben hisz, dolgozzon keményen, és mind a szakmájában, mind a magánéletében tartsa magát a saját maga által felállított erkölcsi mércéhez.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor az egészséged és az örömtelibb életed érdekében ügyelj a munka és a privát élet egyensúlyára. Itt ötleteket és segítséget is kaphatsz a megvalósításhoz. 

Fotó: cookie studio, freepik