„Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak.” (Lénárd Sándor) 
Balogh Levente épp újra vadul keresi az aktuális elnöki asszisztensét. Álommelót hirdet, de vajon tényleg álom-e ez a munka? Egyáltalán, hogy állunk az eszményinek titulált munkakörökkel manapság? A műsor, a hozzá fűződő megjegyzések, valamint a rögvalóság kapcsán felmerült bennem pár gondolat a munkahelyekről, a cégek ellentmondásosságáról és az emberek kihasználásról. 

Második évad? Kösz, nem. Bevallom, idén már nem követem szorosan a műsort, legfeljebb a netes szalagcímekből tájékozódom olykor. Nem igazán komfortos napi sorozatot néznem. És az utólagos pótlást sem könnyen tudom beilleszteni a teendőimbe. Tavaly viszont, a kíváncsiság végett erőfeszítést tettem és néztem az első évad epizódját. Akkor előfordultak időnként következetlenségek, amelyek aggályokat ébresztettek. Valószínűleg, ha azt láttam, oly sok újdonságról nem maradok le. De a szemlélet, az általa generált vélemények vagy épp a környezetemben élők tapasztalatai érdekes megvilágításba teszik az álommunka fogalmát és valóságát. A showműsoron innen és túl is. 

Mindennek ideje van. Balogh Levente elmondása szerint 17 óra után telefonon sem beszél üzletről. Ehhez képest a műsorban úgy tűnik ezeket a szerencsétleneket látástól Mikulásig túráztatja. Valószínűleg ő sem tette le mindig a lantot délután, különben nem tartana ott, ahol. Ifjú titán korában bizonyára minden lehetőséget megragadt, akár hétvégén is, hogy dolgozzon. Ambíciói erősebbek voltak a hivatalos munkaidőnél. Ez valahol érthető is. Kérdés, hogy egy alkalmazottól ugyanaz elvárható-e, mint egy vállalkozótól, tulajdonostól? A fájront utáni rendelkezésre állás kötelessége-e egy munkavállalónak? Létezik ambiciózus és lelkiismeretes munkatárs, aki fontosnak tartja a munkája minőségi befejezését akkor is, ha ez némileg túlnyúlik a munkaidején. Ám ezzel végtelen könnyű visszaélni. És gyakran a cégek, vezetők vissza is szoktak. 

Önkéntes megalázottak. Bochkor Gábor jegyezte meg a műsor kapcsán, hogy Levente alázza a jelölteket. Szívatós feladatokat kapnak, kizsigerelő kihívásokat, hogy tesztelje a határaikat. Ahogy én látom, sokan napi szinten ilyen vagy ehhez nagyon hasonlító munkákat végeznek. Ha a megfigyelést átültethetjük a jelen valóságába, akkor mondhatjuk, hogy az emberek egy részét megalázzák a munkahelyén. Ez így elég erősnek hát, de gondoljunk bele jobban, vagy csak nézzünk körül az ismeretségünkben. Valóban jó páran vannak, akikkel alantas módon bánnak a vezetőik. Nem egy ideiglenesen futó műsor kedvéért vagy egy kiválasztás okán, hanem állandó hétköznapi jelleggel. Napról napra lelkileg felőrlő elvárások, feladatok, morál, viselkedés, ami bőven kimeríti a megalázás fogalmát. És mindennek önként teszik ki magukat. Okkal, mert a pénzért vagy státuszért dolgoznak, de mégis csak önként. Akkor miről beszélünk? A tv-ben csupán visszaköszön a szomorú igazság.

Vezetői vadállatok. Pár hónappal ezelőtt lehetett találkozni a BGE plakátjaival, amelyek azt propagálták, hogy az üzleti nagyvadak is kezdték valahol. Értem az üzenetet, az üzleti világhoz szükség van bizonyos elszántságra, vadságra, keménységre, ám egyesek ezt túl komolyan veszik és szinte vadállatként marcangolják és széttépik az embereket. A sajátjaikat is. Számukra normális este 9-kor felhívni a munkatársaikat és természetellenesnek élik meg, ha egy szombaton kelt email-re nem kapnak választ 2 órán belül. Ismerek vezetőket, akik számára egy 3 vagy 4 napos ünnepi hétvége felért a kishalállal, mert addig sem halad a munka a szokásos ritmusában. Ezek az emberek presszionálják a dolgozókat, feszíti, préselik őket az utolsó leheletig. Szívfájdító találkozni meglett felnőttekkel, akik megtörve, sírva, remegve gondolnak a foglalkozásukra. A munkamániás vezetők nagy része hordoz valamilyen mentális sérülést vagy drasztikus viselkedésével kompenzálja az életük más területén elszenvedett hiányosságokat. De vannak munkamániás cégek is. A napokban jött a hír, hogy a Samsung a vezetői körében bevezeti a 6 napos munkahetet. A legtöbb cég az ellenkezőjével próbálkozik, csökkenti a munkanapok számát, de ők szembe mennek a trendekkel. Cserébe a dolgozóik eldönthetik, hogy szombaton vagy inkább vasárnap robotolnak. Ám dönthetnek arról is, hogy továbbra is maradnak-e a cégnél vagy tipliznek máshová. Most akkor ez ilyen álommeló vagy rémálommeló?

Nyílt és rejtett ellentmondások. Hogy mennyire távúton és megvezetve vagyunk, amikor egy-egy csábító cég markába kerülünk, azt jól mutatják bizonyos ellentmondások. Kiváló példa erre Balogh Petya gondolatmenete az innovációról. Sok vállalat fennen hirdeti magáról, hogy innovatív, hogy újító és ezt a munkavállalóitól is elvárja. Az álláshirdetésben is fontos kritériumként szerepelteti az innovatív jelzőt. Csakhogy az innováció kísérletező kedvet jelent. Kipróbálni valamit, húzni valami váratlan és különlegeset, amiről előre nem tudhatjuk, hogy beválik-e. Közben derül ki, mi működik, mi nem. Mit érdemes tovább fejleszteni, mit nem. Ugyanezen cégek viszont nem viselik el a hibázást. Nem engedik meg maguknak vagy a munkatársaiknak, hogy rontsanak, mert az a hírnevükbe, a pénzükbe, az erőforrásaik pazarlásába kerül. Ha mégis melléfog valaki, annak retorzió a vége. De megemlíthetnénk azt a paradoxont is, amikor egy cég családbarát juttatásként biztosít pszichológust az alkalmazottainak, aki aztán segít a vállalat által okozott túlzottan stresszes életmód ártalmainak a feldolgozásában.

Nem minden arany, ami fénylik. Nem minden álomnak tűnő munka az valójában. A csillogó és kecsegtető külcsín elfedheti a realitást. Mi pedig önként és dalolva asszisztálunk a nem optimális körülmények ellenére és hagyjuk magunkat a végletekig terhelni, rosszabb esetben megtiporni, megalázni. Ugyanakkor nem gondolom, hogy egy álommunka könnyű és egyszerű. De azt igen, hogy szerethető és tisztességes. Hogy megteremthető mellette a munka és a magánélet egyensúlya és nem zuhanunk bele a munka rögeszmés és kusza susnyásába. Talán nézhetjük egy másik szemüvegen keresztül is az álommelónkat. Mondjuk Steve Biddulph felvetésein átszűrve: „Hat jó ok van arra, hogy dolgozzunk: függetlenek lehetünk, eltarthatjuk a családot, munkát teremthetünk másoknak, mentorálhatunk másokat, kihasználhatjuk a tehetségünket és megváltoztathatjuk a világot.”

Ha számodra is kihívás a munka és a magánélet egyensúlya, akkor mielőtt munkahelyet váltanál, ismerd meg a lehetőségeid az egyensúly kialakítására. 

És ha tetszett ez a bejegyzés, akkor találsz még itt több száz cikket, olvass bele néhányba, hátha azok is kedvedre valók lesznek.

Fotó: freepik