„Általában csak akkor jövünk rá, hogy képesek vagyunk változni, amikor rá vagyunk kényszerítve a változásra! Azért, mert kényelmesebbnek találjuk a régi problémákat, mint az új megoldásokat.” (Bob Gass) Általános nézet szerint nehezen változunk. Szeretjük az állandót, ami biztonságot nyújt számunkra. Mégis, ha megfigyeljük magunkat, észrevehetjük, hogy rugalmasak és rugalmatlanok is vagyunk egyben. Attól függ személyiségünk mely vonásáról van szó. 

Változó idők. Nézzünk körül jelen korunkban, amikor minden eddiginél felfokozottabb a fejlődés. Ami ma még menő, az holnap már gagyi. Ami ma izgalmas, holnap már unalmas. Ami ma újdonság, holnapra lerágott csonttá válik. Ennek a legdurvább megnyilvánulását érhetjük tetten a különböző social felületeken, ahol egy rövid videó erejéig egy pillanatra bárki népszerűvé válhat. Tartós sikert elérni ebben a zajongó világban nehezebb, mert a percről percre születő majd eltűnő alkalmi fellángolások, elragadják az emberek figyelmét. Kevés az a momentum, ami mindenkihez eljut és mindenkinek ismerős. Ha vannak ilyenek, ebből lesznek a mémek. Szóval a környezetünk kiváló táptalaja az állandó változás kényszerű formájának. 

Alkalmazkodás. Amikor nem önszántunkból változunk, hanem a helyzet erőszakolja azt ránk. Sokan megtanulnak az okostelefonnal bánni, mert így könnyebben beszélgethetnek a távoli országban élő unokákkal. Használni kezdik az online banki szolgáltatásokat, mert egyes cégek már nem küldenek csekket. Megtanulják egy új gépezet működtetését, amelyet a munkahelyi innováció során megvásároltak. Ezek hatékony és kényelmes megoldások, amelyeket kényszerből kezdünk alkalmazni. Ebben a fajta változásban egész jók vagyunk. Ki élen jár, ki kitart a végletekig, de előbb-utóbb felnövünk az adott feladathoz és megváltozunk. A képességeinket, a tudásunkat bármikor gyarapítani tudjuk. A változás ezen formájában elég rugalmasak vagyunk. És abszolút győztes szituációkat eredményeznek, amiért megéri többnek lenni, alakulni, változni. 

Elvek és meggyőződések. Itt már keményebb fába vágjuk a fejszénket. Szemléletünk terén jóval röghöz kötöttebbek vagyunk. Nem is csoda, hiszen az elveink az identitásunk szerves részét alkotják. Hosszú évekig építgettük, fejlesztgettük, tápláltuk azokat az irányadókat, amelyek ma terelgetnek. Nagy valószínűséggel ez a családból hozott örökségünk, ott kezdtük el kialakítani a saját meggyőződéseinket. Ha ezek nem kellően szilárdak, akkor gyenge jellemként csapongunk össze-vissza az életben. Legyen helyesek vagy helytelenek, etikusak vagy etikátlanok, megdolgoztunk értük, így nem igazán akarunk módosítani rajtuk. Nem is fogunk, inkább a végletekig keressük az önigazolásunkat. A hozzánk hasonlót, a velünk együtt értőt. Erre rákontráz digitális világunk, például, azokkal az algoritmusokkal, amelyek gondosan figyelnek rá, hogy az érdeklődésünknek megfelelő tartalmakat, hirdetéseket kínáljanak fel. Az elveinktől csakis nyomós indok, mély csalódás tántoríthat el. Nem változtatunk rajtuk gördülékenyen. 

Személyiségjegyek. Ebből sincs könnyen menekvés. Habitusunk, viselkedésünk, erős jellegzetességünk. Ezekkel a jegyekkel nőttünk fel és az egyéniségünk fontos alkotóelemei. Látom, hogy egyes ismerőseim még mindig ugyanazt a nótát fújják. Ugyanúgy fejezik ki magukat, ugyanúgy viszonyulnak az emberekhez, ugyanazokat a hibákat követik el. Ez részben jó, hiszen ők ettől azok, akik, ezért az egyéniségükért szeretjük őket. Másrészt viszont az emberi bánásmódjukban stagnálnak. Ha türelmetlenek vagy nem hallgatnak meg másokat, esetleg megbántják őket, az nem előny az együttműködésekben. Számtalan rossz tulajdonságunk lehet, amelyet levetkőzve hatékonyabbak, barátságosabbak, sikeresebbek lehetnénk. Talán nincs rá szükségünk, talán nem ismerjük fel, talán önmagunk fogságába szorultunk. Nyomós indíttatás kell, ha önmagunkon akarunk változtatni. Mondjuk, az élettől kapott kemény pofonok formájában. 

Fordítva a lovon. Változások kapcsán rendszeresen ezt tesszük. Pontosan tudjuk, miben kellene a másiknak változnia és dolgozunk azon, hogy megváltoztassuk. Amennyire természetesnek vesszük mások ízlésünk szerinti átformálását, annyira természetellenesnek tűnik, hogy inkább nézzünk magunkba. Megszoktuk, hogy mindig a környezetünket hajtjuk az igába és nem merül fel, hogy emberi bánásmód terén mi vagyunk a kulcsszereplők. Pedig ez lenne normális. Akár túl visszahúzódók, akár túl kemények vagyunk, rajtunk múlik változtatunk-e a hozzáállásunkon, a magatartásunkon. A természetes reakció a saját kontrollálásunk. Mert valódi hatalmunk magunk fölött van. Igen, egyszerűbb másokra kenni, de felelősebb magunkra vonatkoztatni. 

A változás valamilyen irányú fejlődést feltételez. Mivel minden változik, ezért mi sem maradhatunk ki belőle. Idővel mindenki változik, kisebb-nagyobb mértékben. Hogy ezek a változások milyen irányúak, felfelé vagy lefelé visznek, az részletkérdés. A változás örök. Képesek vagyunk rá. Kényszer hatása alatt is és önszántunkból is. Nekünk kell döntenünk, hogy melyik szolgálja jobban az érdekeinket. Amint azt Alan Cohen megfogalmazta: „A látásmód választás kérdése. Azt látjuk, amit látni akarunk. Változtasd meg, amit látni akarsz, és meg fog változni, amit látsz.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is.
Én pedig megosztom veled a lehetőséget, hogy a cikkek válogatott gyűjteményét könyv formában is beszerezheted. 

Fotó: wayhomestudio, freepik