„A kiégés nemcsak a munkaórákról szól, hanem azokról a történetekről, amelyek mögötte vannak, amelyeket magadnak mondasz, ahogyan hozzáállsz a dolgokhoz.” (Liz Fosslien) 
Munka van bőven. Ember is. Ám a kettő olykor nem találkozik. Vagy nem jókor, nem jó helyen. Milyen a munkához való hozzáállásunk, miből ered ez a mentalitás, és milyen ma dolgozni? 

A munka szeretete. Van, aki szeret dolgozni és van, aki nem. Ez részben otthonról hozott minta. Aki azt látta otthon, hogy a munka keserves pénzkereseti lehetőség és folyton az arra vonatkozó panaszkodást hallgatta, az hátránnyal indul. Akinek a szülei szerették, amit csinálnak, megbecsüléssel beszéltek a foglalkozásukról és a munkatársaikról, azoknál a munka pozitív felhangokkal is társult. Ha még biztatták is a gyermeket, hogy próbálja ki magát bizonyos feladatokban, és volt sikerélménye, akkor korán képet kaphatott róla, hogy a munkában öröm is lakozhat. Persze, ha ez nem kötelező jellegű elvárás volt felé. Ahogy egy szeretett meló is okozhat rossz élményeket a környezetünknek. Ha teljesen belefeledkezünk a munkánkba és elhanyagoljuk a családunkat, az lehet nekünk öröm, de nekik nem túl kellemes élmény. Ez egy gyermeknek is visszás tapasztalatokat ad. Másodlagos, mit dolgozunk, a kérdés, milyen állapotban térünk esténként haza a családhoz. Elcsigázottan, nyúzottan, morgósan, szidva a kollégákat, esetleg a főnököt vagy kedélyesen és marad még bennünk energia a háziak számára is? 

Minőségi munkások. A munkával kapcsolatos első benyomásainkat a szüleinken keresztül szerezzük. Ez segít kialakítani a munkával kapcsolatos morált, amely majd meghatározza az elvégzett munkánk minőségét. Mennyit dolgozunk? Mit adunk ki a kezünkből? Mennyire vagyunk elégedettek? Csupa olyan kérdés, amely a munkavállalók megítélésében jelentős szerepet játszik. Egyes emberek szeretik kerülni a munkát és a felelősséget. Minden alkalmat megragadnak, hogy kicsit elmeneküljenek a teendők elől. És mindig találnak kifogást arra, hogy mi, miért nem lett kész. Az biztos, hogy ők maguk sosem részei a hátráltató tényezőknek, azok csakis rajtuk kívül álló okok lehetnek. Ha pedig valaki a felelősségüket firtatja azt a személyük ellen irányuló támadásnak veszik. Igazi mártírok ők, akik hírből sem ismerik a hatékonyságot. Jelszavuk a régi szocialista mottó: "Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga". Nem is a miénk! Ugyanakkor az emberek másik része szereti a tisztességes üzleteket. Ad, hiszen ő is kap. Valamire szerződött, valamiért fizetik, ezért tisztességgel ellátja a kötelességeit. Képes felelősen gondolkozni, cselekedni és tudja, hogy az általa elvégzett munka befolyásolja mások munkáját, életét, ezért igyekszik azt a tőle telhető legjobban végezni. Tőle működnek a dolgok, általa halad a cég, növekszik az eredményesség. (Azon most nem kezdek el lamentálni, melyik típusból van több.) 

A korrektség határa. Messze vagyunk attól, amikor kizárólag a munkahelyen dolgozhattunk. Ma sok melót játszi könnyedséggel magunkkal vihetünk. Rugalmasabbá vált a munkaidő kérdése is. Ráadásul ott vannak a feladatok, amelyekkel nem végzünk a nap végére. Vajon le tudjuk tenni a tollat, kalapácsot, festékvastagság mérőt, akármit, ha letelt a munkaidőnk? Milyen a lelkiismeretünk, ha maradunk és befejezzük a dolgunkat, és milyen, ha hazamegyünk? Mitől érezzük jobban magunkat? Vannak, akik lelkiismeret furdalás nélkül dobnak el mindent a kezükből. Mások meg kényszert éreznek, ha nem fejezhetik be, amit elkezdtek. Ez akár életszakasztól függően is változhat. Egy egyedülálló agilis fiatal könnyebben marad bent, mint egy családos ember. Bár egy fiatal is ragaszkodhat a szerződéses keretekhez és nem túlórázik. Gyakran, az adott szituációban érezhető, hogy van-e szükség túlmunkára vagy sem. Esetenként mindenkinél beleférhet. A helyzetet az árnyalja, amikor egy cég visszaél a helyzettel és csak terheli, terheli a munkavállalóit. Eleve annyi munkát tol rájuk, ami belátható időben nem végezhető el. Apellál a lelkiismeretességükre, a becsületes munkavégzésükre és nyerészkedik a többletmunkán. Egyesek kihasználhatók és ezt némely cégek ki is használják. Mondhatjuk, azt a lovat terhelik, amelyik húz, de idővel minden ló kifárad. Vagy kiég és elege lesz az egészből. Így lehet elveszteni a legjobb munkaerőt. 

Sokat dolgozunk? Azt nem tudom, de tény, hogy másként dolgozunk, mint pár évtized dél ezelőtt. Talán szabadabban, talán jobban ellenőrzött keretek között, talán időben kevesebb megkötöttségben, ám jóval több stresszel a nyakunkban. Sokaknál nem válik el éles határvonallal a munka és a magánélet. Összefolynak az ügyek, szétforgácsolódunk a dolgaink mentén. Igaz, vannak szerethetőbb és kellemesebb munkák, de jusson eszünkbe, a legideálisabb munkahelyet is unja valaki. Mert a helynek, a feladatnak, számunkra kell megfelelőnek, személyünkre szabottnak lenni. Akkor találunk benne a legtöbb örömet. És ilyenkor is érdemes tiszta kereteket szabnunk és tartanunk. Mikor van dologidő és mikor szabadidő? Ápolj jó viszonyt a munkáddal, amint azt Mark Simmonds javasolja: „Tekints úgy a munkádra, mint egy kapcsolatra! Jusson eszedbe, hogy annál könnyebb bármiféle kapcsolatot kialakítani egy másik emberrel, minél több közös vonásotok van. Ugyanez igaz a karrieredre is.” 
Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor kívánom, hogy dolgozz mértékkel, de mértéktelen örömmel.

Fotók.: artursafronovvvv, freepik