"Örülünk kell annak, amilyenek a gyerekeink. Ez az, amit itt hiányzik. Túl sokat foglalkozunk azzal, ami nem megy jól - ebben nem ügyes, abban nem elég jó. Nagyon kevés figyelmet kapnak azért, ami jó bennük." (Julie Lythcott-Haims) 
Az elmúlt években hatalmas iparággá nőtte ki magát a babákra és a kisgyermekekre specializálódott termékek és szolgáltatások előállítása. Az emberben mindez azt az érzést kelti, hogy ezek nélkül a felcseperedő gyermek hátrányban lesz a társaihoz képest. Valóban ez a helyzet? 

Megvásár-lom. Aki már betette a lábát egy bababoltba láthatta, hogy mennyi felesleges kacatot kínálnak. Soknak semmi értelme sincs azon kívül, hogy végtelen cuki. De mivel a friss szülőre minden vackot rá lehet sózni, részben a cukiságra, részben a félelmeire építve, ezért a piac virágzik. Mitől fél egy újsütetű szülő? Vajon fejlődik rendesen, gyarapodik a súlya kellően? Éri elég inger? Ugye nem marad le a kortársai mögött? Ezek a félelmek a gyermek születése környékén kezdődnek és minimum évtizedekig tartanak. Némelyeknek, akik soha nem tudják elengedni a gyermekeiket, tovább is. 

Nem lehet elég korán kezdeni? Mostanság érdeklődéssel forgatok a gyerekek fejlődésére vonatkoztató könyveket, talán mert magam is érdekelt vagyok a témában. Szeretnék kellő lehetőséget biztosítani a gyermekünknek a haladáshoz, de közben az egészséges szabadságot is megadni neki. Ehhez pedig érdemes megismerni a működésük, mozgatórugóik hátterét. Tanulságos az olykor egymásnak ellentmondó véleményeket, érveket olvasni és mérlegelni. Kifejezetten izgalmas, hogy milyen sok cég ügyködik azon, hogy már a legkisebbeknek is konkrét fejlesztő programokat alakítsanak ki. Ez lehet audiovizuális, mint a tanító tv műsorok vagy akár korai számítógépes játékok. Szerintük így a csemete korán elkezdheti megtanulni a színeket, számokat, betűket. A gyártók és forgalmazók előszeretettel hivatkoznak a különböző kutatási eredményekre, de ez csupán porhintés. A kisbaba a színeket néhány hónap után úgyis elkezdi felismeri, a betűk és számok, azaz a szimbólumok pedig csak évekkel később válnak értelmezhetővé számára. Az elmúlt években az agykutatásoknak hála sok mindent megtudtunk az agyról, de egyelőre semmi sem támasztja alá, hogy a pici gyereknek ilyen digitális stimulációkra van szüksége a növekedéséhez. 

Akkor mi kell? Elegendő inger, szülői közelség, figyelem, szeretet, gondoskodás, természetes kihívások. Csupa olyasmi, amit könnyedén megadhatunk neki. A szülő adja az elsődleges biztonságérzetet. Már a jelenléte is sokat számít. Ezen túl szükséges, hogy hallja, amint apukája, anyukája beszél hozzá, megöleli, énekel neki. Ezek évezredes természetközeli nevelési módok, amelyek bármilyen programnál jobban fejlesztik a kicsit. Erről sokat és sokszor beszélt Vekerdy Tamás is. Időt tölteni a kicsivel, beszélni hozzá és hagyni, hogy ő fedezze fel a világot kiváló alap a gyarapodásához. Segítségnek néhány építőjáték, kézbe, szájba vehető csipogó játék nagyszerű kezdet. A hangok és tárgyak megismerése során megtapasztalja a felfedezés örömét, a finommotorika kialakulását és erősödését. Bőven ráér majd később komolyabb játékokkal játszani. Egy családias és biztonságos közegben képes elsajátítani bizonyos társas képességeket is, amelyek aztán a továbbiakban válnak nagy hasznára. 

Nincs megállás. Mi szülők azonban folyton hasonlítgatunk. Nézzük, hogy a hasonszőrű csöppségek mit tudnak, mire képesek és vizslatjuk a miénk nem marad-e el mögöttük. Lehet, hogy elmarad. De ebben a korban, sőt még akár kisiskolás korukban is lehetnek feltűnő eltérések a fejlődésükben. Az agy nem mindenkinél ugyanabban az ütemben fejlődik, ezért lesz, aki ebben ügyesebb és lesz, aki meg abban. Majd kamaszkorban ezek a különbségek eltünedeznek. Mi azonban nem vagyunk türelmesek. Meg a világ sem az. Állandó feszültséget okoz, hogy ha a többi gyerek jár mindenféle iskolán kívüli foglalkozásra, akkor nekünk is be kéne íratni. Nehogy lemaradjon valamiről. Nehogy hátrányba kerüljön a többiekhez képest. Aztán meg jön a gimnázium kérdése. Menjen a hat vagy nyolc osztályos gimibe vagy maradjon? A dilemma óriási, a társadalmi nyomás pedig tovább fokozza. Az legfontosabb azonban a saját gyermekünk beható ismerete. Azt gondoljuk végig, hogy versenylovat nevelgetünk vagy emberpalántát. Ha korán elkezdjük presszionálni a gyereket és megköveteljük a teljesítményt, akkor ifjú bajnokokat trenírozunk. Ez van, akinek bejön. Bizonyos sportágakat elég korán kell kezdeni, ha sikereket akarunk elérni. Nincs is semmi baj, amíg a gyerek is partner ebben. Vannak gyerekek, akik alapból versengők, jól teljesítők, ide nekem az oroszlánt is típusúak. De ha mindez a csupán szülőnek fontos, akkor a gyerek megszenvedi. Frusztrált és enervált lesz. Betegesen szorongó kisemberré válik, aki nem képes örömet találni a hétköznapokban. Tehát, bármit akarunk elvárni tőle, fontos, hogy ismerjük annyira, elvárható-e tőle. Egy álmodozó kisgyerek, akiben rengeteg kreativitás és alkotó szellem lakozik, mindezt elveszítheti, ha erőltetjük, hogy mit csináljon. Az erőltetésnek épp ezért nincs értelme. 

A gyakorlati elvárásaink sokszor túl felnőttesek a gyerekekkel szemben. Már korán magas kihívásokat támasztunk eléjük, teljesítménykényszerbe hajszoljuk őket, mintha fiatal felnőttek lennének. Pedig a legtöbben még gyerek vagy legbelül szeretnének azok lenni. Nem csak külsőségekben, de érzelmileg is meg kell érniük a különböző feladatokra, megmérettetésekre. Nekünk szülőknek azt kell figyelembe venni, hogy a gyermekünk, hol is tart ebben érési folyamatban. Így is, úgy is fel fog nőni, nem feltétlenül kell siettetnünk a folyamatot. A növények szárát sem húzogatjuk, hogy jobban nőjenek. Miért tennénk ezt a gyermekünkkel? David Elkind szerint: „A gyerek egy-két dologban gyorsan felnő, de a többiben nem. Az érzelmi felnőttség minden körülmények között bonyolult és nehéz, akkor pedig különösen, amikor a gyerek viselkedése és megjelenése felnőttet sugall, de érzéseiről ordít, hogy még gyermek.” 
Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor olvass el még pár gyerekekkel kapcsolatos cikket, talán az is kedvedre való lesz. 

Fotók: master1305, freepik