„Egyetemeink tele vannak fiatalokkal, akiknek modern tudományokkal tömik a fejét, miközben keveset tanulnak arról, hogyan lehet érvényesülni az életben.” (Ray Kroc)
Mióta az eszünket tudjuk küzdünk azzal, hogy jobban érvényesüljünk. Érvényesítjük az akaratunkat, elérjük a céljainkat, másokat erőteljesebben befolyásolunk. Már a kis ovis is a saját eszközeivel azon van, hogy elérje, amit akar, mondjuk, hogy mindig ő játszhasson a játékvasúttal. Később csak a módszerünk finomodik és a vágyunk tárgya módosul. De belső igényünk a saját boldogulásunkhoz változatlan.

„Míg a rossz lelkiállapotra sok szavunk van - szerencsétlen, szomorú, csüggedt, lehangolt, bús, kedveszegett stb. -, az örömre kevesebb. Egyszerűen nem beszélünk róla olyan gyakorisággal, mint a negatív érzésekről.” (Claudia Hammond)
Bármilyen médiába kukkantunk bele, az az érzésünk, hogy a világ soha nem volt romlottabb, mint ma. Valószínűleg a világ sosem volt csupa verőfény, de manapság sokkal több mocsokkal szembesülünk direkt módon, köszönhetően a híreknek, a bulvárnak, a kattintásvadász cikkeknek. Kétségtelen, hogy ez nem megy keresztül rajtunk nyomtalanul. Hat ránk. Ahogy még ezer más dolog is, kívül és belül. Valóban közelebb áll az emberiséghez a pesszimista szemlélet? Tehetünk valamit, hogy pozitívabban vélekedjünk és elégedettebbek legyünk az életünkkel?

„Én nem tudnék csak úgy akárkit szeretni. Nem vagyok egy szent. De ha akarnék is valakit szeretni, annak a másiknak jó tanítómesteremnek kell lennie, hogy én megtanulhassam, hogyan szeressem éppen őt.” (Feldmár András)
Életünket behálózzák az elvárások. Ki, mit vár el tőlünk, és mi mit várunk el másoktól? Az adok, kapok kölcsönhatása ez. Kimondott vagy kimondatlan, jogos vagy nem jogos elvárások garmadája. Az elvárások működtetik a kapcsolatainkat, ezek visznek előre a céljaink felé. És bizony gyakran ezek okoznak nézeteltéréseket a párkapcsolatunkban is.

„A jó vezető lehet elnéző a hibákkal szemben, de nem tolerálhatja a becstelenséget.” (Ray Kroc)
A munkahely egyike azon tereknek, ahol sok időt töltünk, és több emberrel kerülünk rendszeres kapcsolatba. Ezek a kontaktusok rendkívüli mértékben a hatásuk alá vonnak. A főnökök különösen erős nyomot hagynak bennünk. Nem csak a munkában töltött időre befolyásolják a hangulatunkat, de azon túl is. Egy kellemes munkahelyi környezet hazamenve is jobb közérzetet biztosít egy rossz pedig otthon is nyomasztólag hat. Persze mondhatjuk, hogy ne vigyük haza a terheket, ám ez nem mindig könnyű, ha végre a meló után kibeszélhetjük magunkat, és megértésre találunk.

„A mindennapi munka úgy kell nekem, mint a levegő.” (Pablo Picasso)
Egy életünk van, érdemes azt úgy élni, hogy valóban a legjobban kihasználjuk a képességeinket. Mégis hajlamosak vagyunk a megalkuvásra, ha egy kényelmes és aránylag kielégítő életstílust élhetünk. De elgondolkodtunk már azon, hogy valóban azt csináljuk, amit csinálnunk kell? Néhány indok, mivel lesznek értékesebbek a hétköznapjaink, ha a helyünkön vagyunk.

„A legnagyobb veszteség az elveszett gyerekkor.” (Gergely Ágnes)
A szülő rohan és ennek a rohanásnak aktív részese a kicsi is. Dobáljuk ide-oda, cipeljük magunkkal vagy épp sietősen bedobjuk a hivatalos gyermekmegőrzőbe, hogy délután csak kiváltsuk és vágtassunk vele tovább. Mintha egy dróton rángatott marionett bábu volna. Felmerül a kérdés, közben van ideje gyereknek lenni? Van lehetősége gyereknek lenni mellettünk vagy akár velünk? Létezik egyáltalán a felhőtlen gyermekkor?

„Nem a történések határozzák meg, ki vagyok, hanem én döntöm el, ki leszek” (Carl Jung)
Gyakorta emlegetjük, hogy a körülmények sokat számítanak. Amint a rossz körülményekre való hivatkozást is alapnak tekintjük az elért eredmények tekintetében. Valóban sokat számít hova születünk, kik a szüleink, mennyi törődést és szeretetet kapunk, miben vagyunk tehetségesek. Ám a dolog pikantériája, hogy a hozzánk végtelen hasonló körülményrendszerben élők közt is van, aki sokra vitte és van, aki nem. Mert végső soron nem a közegünk határozza meg a sorsunkat, hanem a döntéseink. Miért érdemes a kedvezőtlen leosztás ellenére is partiban maradnunk?

„Ha a tetteid másokat arra inspirálnak, hogy többet álmodjanak, többet tanuljanak, többet tegyenek és többek legyenek, akkor vezető vagy.” (Dolly Parton)
A legtöbb ember a vérmérsékletétől függetlenül alkalmas a vezetésre. Más kérdés, hogy érez-e magában elég elhivatottságot, motivációt, hogy valódi irányítóvá váljon. A képességek jó része megszerezhető, finomítható, de akadnak olyan jellemzők, amelyek segítenek felismerni, hogy vezető vagy inkább követő személyiséggel van dolgunk.

„Sem a vagyon, sem a győzelem nem örökké tartó állapot, amely úgy kijár az embernek, mint a takarmány az állatnak.” (Antoine de Saint-Exupéry)
Egyre másra jelennek meg a különböző sikeremberek tanácsait tartalmazó könyvek. Mindenki tökéletesen biztos benne, hogy tudja mitől döglik a légy, mitől ömlenek a milliók és mitől lesz sikeres egy ötlet. Vannak alapvetően nélkülözhetetlen összetevők ez igaz, azonban a túltolt sikerre fókuszálás még korántsem biztosítja a megfelelő eredményt.

„A szerelem önmagában mit sem ér, ha nem párosul egy jó adag tudatossággal, önismerettel, etikával, felelősségvállalással és néhány olyan dologgal, ami az érzelmeken túl a garancia lenne a jól működő párkapcsolathoz.” (Pilát Gábor)
Sokan panaszkodunk a párkapcsolatunkra. Jobb esetben belül, magunkban, rosszabban a barátainknak, a környezetünknek. Elégedetlenek vagyunk, zsörtölődünk, morgunk, és vágyunk valami jobbra. Talán konkrétan megfogalmazni sem tudjuk, de valamiért nem érezzük rendben a kapcsolatunkat. Létezik egyáltalán tökéletes párkapcsolat? Vajon, amit ideálisnak tartanánk, az valóban az is lenne? És lehetünk boldogok, ha nem tökéletes a kapcsolatunk?